Sorozat-történelem, avagy Derricktől a Trónok harcáig

Nagyon nehéz összehasonlítani a hetvenes éveket a 2000-es évekkel

Az első nagy különbség, hogy akkor az öcsémmel elfértünk egy fotelban. De milyen is volt a hetvenes, nyolcvanas évek televíziózása? Kezdjük azzal, hogy csak egy csatorna volt, amit kiegészített a TV2, napi néhány órás adásban. Érdekes, hogy nagy játékfilmet, ami nem valamelyik szocialista országból érkezett – a legritkábban játszott a televízió.

Érdekes módon a sorozatok mind nyugati szériák voltak. Nyugat-Németországból jött a Tetthely, a Derrick, az Egyesült Államokból a Columbo, a San Francisco utcáin, a Petrocelli, a franciáktól az Arsene Lupin, a Maigret, az angoloktól a Meghökkentő mesék.

Néhány évtizede csak egy adó volt, ma már több száz vetít sorozatokat

Azt nem mondom, hogy nem vártuk ezeket a filmeket – hetente egy epizódot játszottak belőlük –, de nem lett senki sem függő. Már csak azért sem, mert mindegyik rész egy történetet dolgozott fel, még nem jött el a szappanoperák időszaka.

Nem emlékszem, hogy bármelyik film központi téma lett volna az iskolában, például senki sem beszélt arról, hogy mi is történt Columboval. Ezek a sorozatok nekünk egy kis szabadságot, egy kis „nyugatot” jelentettek, és persze sóvárgást. Mert tudtuk, hogy ezek a filmek hozzák be a lakásunkba, az életünkbe az 501-es Lewist, a Ford Mustangot, a Coca-Colát és még sorolhatnánk. Ekkor még messze jártunk attól, hogy kollégista ivók legyünk, amikor a Tömő utcai kollégiumban, mindenki ivott egy pohárral, amikor a Dallas című, számomra gyomorforgató amerikai sorozatban a főszereplők a szájukhoz emelték a poharat.

Válogatott függőségeink, pilot-epizód

Hányan mondták már azt a laptop előtt pupillázva, hogy „csak még egy részt megengedek magamnak, aztán alszom?” És hányan éreztük azt vajon, hogy egy-egy ilyen „még egy rész” valóban megkönnyebbülést okozott, és megtudva, hogy mi lett végül is a félbehagyott szállal, nyugodtan, mosolyogva aludt el? Hát ez az. Minél többet nézzük, annál nagyobb bennünk az üresség, nem oldoznak fel az epizódok, tudni akarunk mindent és képesek vagyunk egy hét alatt letudni tíz évadot, aztán éhes vadként kutatunk a neten a következő sorozat után, amit nem is fogyasztunk, hanem sokkal inkább zabálunk. Mindenhez pillanatok alatt hozzá tudunk jutni, és talán ez a legnagyobb különbség a generációk között. Mert pár tíz évvel ezelőtt még izgatottan vártuk a másnapot vagy a következő hetet, hogy megtudjuk, ki a gyilkos. Na, ez az érzés tűnt el mára.

A Dallasra még azok is emlékezhetnek, akik a kilencvenes években születtek, bár részemről – és itt csatlakozott be az Y zeneráció – az egészből annyi maradt meg, hogy a whiskey biztosan nagyon ízletes dolog lehet, ha ilyen szép kristálypoharakban és ilyen jóízűen iszogatják ezek a gazdag amerikaiak.

Viszont vannak azért komolyabb, ízig-vérig hazai lenyomatok is abból az időszakból. Mint a soha véget nem érő és megnyugtatóan otthonos Szomszédok, ahol mindenki annyira olyan volt, mint az átlagemberek többsége, hogy még gyerekként is üdítő kikapcsolódásnak éreztem Gazdagrét mindennapjait követni. Még jobban szerettem viszont a mai szemmel már arcpirítóan gagyi, eredeti hazai szitkomot, a Família Kft.-t az összes bénácska poénjával és a mereven átvett amerikamajmolós sémákkal. Több generációs egyszerű család, összetákolt karakterek, a cselekmények helyszínéül szolgáló szinte változatlan térrel, a házzal, gépi röhögéssel és olykor igen erőltetett poénokkal, amikkel valahogy mégsem voltunk „eddig-eddig-eddig”. Persze annak is megvolt a maga varázsa és a közönsége is, hiszen majdnem 10 évig futott.

Voltak mellette mások is, de azokra nem igazán emlékszem, mert olyan rettenetek kötöttek le inkább két matekházi között, mint a Homok titkai meg a Paula és Paulina, a Vad Angyal vagy Betti a csúnya lány. De nemcsak engem, hanem a tévénézők jelentős részét bekebelezte az intrikus-romantikus világ, kortól, nemtől és képzettségi szinttől függetlenül. Aztán történt valami, és sorozatból is egyre több lett, a brazil szappanoperák homogenitását pedig megtörték a mindenféle máshonnan érkező, különböző műfajú remekek. Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni a Szupercsapatot, a Knight Ridert, a Rendőrakadémiát, Rex felügyelőt és még sorolhatnám. A Vészhelyzet megteremtette az orvosos sorozatok kultuszát, aztán a két­ezres évek előrehaladtával egymást kezdték el követni a nyomozós próbálkozások, végül pedig azt vettük észre, hogy már minden nagyobb amerikai városra jut egy „helyszínelők-sorozat”. Valahonnan innentől indult el az igazi dömping, noha a minőség-mennyiség arányában még súlyos eltolódások voltak a felejthető kategória felé, hiszen az egyik hasonló produktum nem adott újat a másik ugyanabban a zsánerben utazó sorozathoz, unalmas, papírmasé karakterekkel dolgoztak és nagyjából az lehetett a cél, hogy kicsit bámuljunk ki a fejünkből, és gyors kielégülést okozzon egy-egy csavaros bűntény, vagy kacarásszunk cseppet teszem az a Jó barátok kínos poénjain.

Az egész talán a 2010-es évek derekán fordult át (ha szabad ilyen szóvicceket gépi röhögés nélkül is durrogtatni) a sorozatgyártásból sorozatkészítésbe. Megjelentek a kreatív, igazán ütős művek egyedi forgatókönyvekkel, jobbnál jobb színészekkel. Kezd megszűnni a „csak egy sorozatszínész” címke, egyre nagyobb az átjárhatóság film és sorozat között, sőt, talán egy kicsit nagyobb is a renoméja némelyik Trónok harca karaktert megformáló színésznek, mint némelyik egész estés játékfilmben szereplőnek. Persze a készítők tökéletesen látnak az orruktól, és tudják, muszáj kielégíteni az egyre növekvő igényeket. Tv-csatornák specializálódnak csak sorozatokra, de a legkomolyabb platform nem is a televízió már, hanem az internet, hiszen valamennyien nem valós időben nézünk sorozatot, hanem komplett évadokat töltünk le és egy ültő helyünkben képesek vagyunk végignézni tíz epizódot is akár. Főleg, ha az mondjuk a Trónok harca, a Szolgálólány meséje, Stranger Things vagy bármelyik aktuális kedvenc, amiről egy mai sorozatfüggő álmodik.

Nem szökök tovább

A Szökés epizódjában egy soványka részt tupíroztak 4-5 reklám­blokkal. Akkor hagytam fel a sorozattal, elhatározva, ha nyugdíjas leszek, megnézem egyvégtében! Reklám nélkül! Sorban mind. Megnéztem. Három nap alatt az öt évadot. Étlen-szomjan, kevés alvással, zombivá fakulva. Akkor jöttem rá, hogy ez is szenvedély, ami uralhat minket. És kidobtam a tévémet. – Jakab Klára