„A tájat ívelő szelíd dombok elringatnak”

És tényleg. Minden ország szép, a messzeség pedig vonzó és egzotikus, ám egy turista mit is tehet: örül, hogy ott lehet. A minap a zselici erdőben futva-kocogva lamentáltam magamban arról, hogy kell-e ennél szebb hely a napfelkeltéhez – jobbról benéz egy őshonos vaddisznó… Arra jutottam, hogy nem igazán. Aprófalvak, nagyon elfeledett vidékek. Zéró térerő. Szokni kell, ám a tájat ívelő szelíd dombok elringatnak. Toscana, Katalónia, Kréta, török riviéra – akár fantasztikus élményt is jelenthetnek, de egy séta az élhető és emberléptű Zselicben mégis más. Egyszóval: nem volt hiányérzetem, pedig esett, néha fújt, sőt a szomszéd faluig kellett menni/futni a reggeli zsemléért. Mégis egy örök szerelem.