Búcsú a Vezértől - Horváth István (1942-2014)

Az ember halála kiüresíti a szobát, ahol élt, a tereket, amiket bejárt, és lényével betöltött, de nem üresíti ki a szíveket és az emlékezetet. A földi emlékek és szeretetszálak tovább is fennmaradnak Igaz, hogy ez már nem maga a személy, hanem a tetteinek sora De az Írás szerint: „a tetteik elkísérik őket ” és ha kísérik, akkor tovább élnek, köztünk él a tettek által kísért személye is.

Ezekkel a szavakkal búcsúznak ma családtagjai, barátai, egykori munkatársai és tisztelői a két hete elhunyt Horváth Istvántól, akinek élete volt a Dunaferr és a város.A változás menedzselése volt az Ő személyes terméke.

Nem volt egyszerű „a nincs rossz acél, csak hozzá nem értő felhasználó szemlélet megváltoztatása”, a dinoszauruszból a magyar ipar zászlóshajójává felnőtt vállalat megtervezése, irányítása, az új módszerek elfogadtatása. Kemény küzdelem volt a korszerű értékesítési rendszerek kialakítása, a hazai acél közvetlen felhasználókhoz történő eljuttatása, a minőségbiztosítás új módszerének bevezetése, a társadalmi kapcsolatok kiépítése, a hazai és nemzetközi szakmai szervezetek, a piacok, a vállalatot magába foglaló környezet tiszteletének, elismerésének kivívása.

A város, aminek méltán lett díszpolgára, akkor ösztönösen érezte, hogy ha a gyárnak jó szél röpíti a hajóját, akkor jól megy a boltosnak, az iskolának, és még a művészet, a sport is virágzik. Az emberek tisztelete övezte munkáját

Az utolsó tíz évben azonban alig láttuk. Egy-egy névnapi telefonból értesülhettünk hogy létéről, néhány interjú, majd egy könyv jelent meg róla. Hallottuk, hogy a családjával, az unokáival foglalkozik, hogy betegeskedik. Aztán valaki szólt, hogy miért nem veszi fel a telefont, és miért nem hív vissza, ami soha sem volt rá jellemző. Majd június 2-án megértettük, hogy többé már nem fog visszahívni bennünket.

Most, amikor búcsúzunk, a vasgyárban szólnak a szirénák, a város megáll: az egyik megkérdezi, mi ez, a másik tudja: végső tiszteletadás.

Elment a Vezér!

Menyhárt Ferenc