2013.06.25. 10:34
Kedves, öregedő Triesztem
Egészen megváltozott ez az olasz város, amely harminc-negyven évvel ezelőtt maga volt a svarc, a feketézés szinonimája. Sokan ebből éltek vagy legalábbis ebből egészítették ki a jövedelmüket. Kivettek két nap szabadságot, felültek a különbuszra és ciao, ragazzi!
Legalábbis Jugoszláviában, Tito Jugoszláviájában így volt a hetvenes-nyolcvanas években. A magyarok meg Szegeden várták a küldeményt. Nem kell nagy dolgokra gondolni, olyasmit hoztunk, azt is elsősorban magunknak, mint farmernadrág, farmerszoknya, aranylánc, karcsat, kötött kabát, pulóver, dzseki, bőrcipő, bőrtáska, csizma, cigaretta alakú rágógumi, hajlakk, ja és frottírzokni.
Nem is tudom, hogy voltunk képesek ilyen ízlésficamra, de a nejlonharisnyára felhúztuk a frottírzoknit a miniszoknyához és abban feszítettünk. Hatalmas piac és butikok tömege várt bennünket Triesztben. Mást szinte nem is láttunk, legfeljebb a tengerre vetettünk egy pillantást, és beültünk, azaz kiültünk egy kávéra a Ponte Rossón.
James Joyce szobra a Ponte Rossón. Kritikusan néz le ránk, mint az egykori üzletemberekre, kereskedőkre, akiket Triesztben angolra tanított
Most, amikor legutóbb Triesztben jártam, már nyoma sem volt a régi őrületnek. Mintha a kultúra vált volna az újfajta cserekereskedelem tárgyává (nem csak itt, de ez már egy más téma). A legfrekventáltabb helyeken koncerteket hirdetnek az óriásplakátok. Azt mondják az okosok, Triesztnek mindig is kettős lelke volt. Legfeljebb az irodalom évtizedekre háttérbe szorult. De ide kötődött Rilke, Freud, James Joyce is.
Itt élt Umberto Saba költő és elbeszélő, és itt alkot a nálunk is jól ismert Claudio Magris. Most Joyce kalapos szobránál fényképezkednek a turisták a Ponte Rossón. Orrán csíptető, kritikusan néz le ránk. Ugyanígy nézhetett az 1920-as években, amikor angolórákat adott tisztviselőknek és kereskedőknek, akik nem tudhatták, hogy egy modern Odüsszeiához adják arcukat és gesztusaikat. Az Ulysses, a 20. század irodalmát összegző nagy mű nem is születhetett volna meg másutt, mint éppen itt, ebben a tengeri kikötővárosban, ahol a legkülönbözőbb népek keveredtek.
Claudio Magris elviselhetetlen és feledhetetlen oidipuszi anyaölnek nevezi Triesztet egy esszéjében, mely boldogsággal kecsegteti az embert, hogy aztán rögtön csalódást okozzon, s arra késztet, hogy rögeszmésen ócsárold, de mégse beszélj másról, csak őróla. "Trieszt anakronizmus, egy nebeneinander, történelem hordalékával borított part, ahol testközelben él együtt minden és mindennek az ellentéte is, irredentizmus és Habsburg-hűség, olasz hazafiság és német meg szláv családnevek, Apollo és Mercurius.
A városban ma már a kultúra az elsődleges árucikk, s a legmeglepőbb helyeken találunk fesztiválplakátokat vagy akár színpadokat is
Kusza gomolyag a történelem az Adriának ebben a zsákutcájában." A zsákutcáknak egyébként mindig van valami diszkrét bájuk, olyan bennfentesek, családiasak, mint a trieszti kávéházak, amelyekben jut hely mindenkinek, hirtelen eleredő eső elől menedéket kereső pároknak és magányosoknak egyaránt. A kellemes zsibongás mintegy takaróba burkol mindenkit, amelyben akármeddig meghúzhatják magukat az idegenek is egy csésze espresso és egy pohár víz mellett. A pulton csillognak a gyümölcsöstálak és a pezsgősüvegek, van, amelyik vendégnél már kis asztali lámpa szivárványlik, hamarosan felkapcsolják a csillárokat is. Trieszt büszke a történelmére, a kávéházak bejárata fölött ott díszlik az alapítás dátuma.
Az Urbanis kávézót például, amelynek éppen most csuktam be az ajtaját magam mögött, 1832-ben alapították, egy ugrásra a főtértől. Nézem a házakat, tipikus Közép-Európa, mint Bécs, Budapest, Zágráb vagy akár Szarajevó. De mégis más az utcák hangulata a tenger közelsége és az itt élő népek temperamentuma miatt. Meccset néznek a sörözők teraszán, mindegy, hogy mit, futballt, teniszt, amint elkezdődik, nagy csődület támad, ilyenkor inkább szabadtéri mozira hasonlítanak ezek a vendéglők. Kétharmad literes üvegbe mérik a sört. Jó mérce, 6,6 deci. Egyébként szombaton késő délután szinte néptelenek az utcák. Egy-két csinos idős hölgyet látni. Diszkrét smink, világos színű nyári kosztüm, napszemüveg és parfümillat. A város is élemedettebb lett, olyan, mint Mária Terézia itt felejtett, régi barátnéja. Nekem így is tetszik. De menni kell. Tulajdonképpen vissza lehetne járni egy kávéra, amilyent csak ott főznek.
Trieszt nevével legalább nincs gond. Trieste mondja az olasz, Triestnek nevezi a szláv. Nem nagy különbség. Más a helyzet az egykori OsztrákMagyar Monarchia más településeivel, például a közeli Rijekával, a magyarok és az olaszok Fiumét mondanak. A szlávok ki nem ejtenék a szájukon, nekik csak Rijeka, mert ha burkoltan is, de azt hangsúlyozzák ezzel, hogy nekik ez homogén világ, az ő világuk, amibe nem fér bele az egykori osztrákmagyar fennhatóság. Holott nincs igazuk, mert nagyon is tarka mozaik ez az egykori határvidék, amelynek mindenki másképpen rakja össze a kockáit, hogy az összkép megfeleljen a benne élő világnak.
