Utazó

Hatodik osztályos voltam, amikor kedvenc tárgyamból, földrajzból majd egy teljes éven át a Szovjetunió volt a tananyag. Év végén azt gondoltam, hogy szinte mindent tudok az akkori legnagyobb keleti szomszédunkról, a „népek közös hazájáról”.
Talán másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor az évfolyamunk egyik osztályába néhány hónapig egy finn kislány járt. Finnországról sokáig csak annyit tudtam, hogy elég messze van tőlünk, télen nagyon hideg, a nap pedig hónapokig fel sem kel, és természetesen a finnek nyelvi rokonságban vannak velünk.
Nagy autók, Disneyland, Holdra szállás, Pan Am, Boeing, erős hadsereg és hatalmas városok. Körülbelül ezek ugrottak be, amikor gyerekként az Amerikai Egyesült Államokról hallottam, és nem gondoltam, hogy valaha el fogok oda jutni. Gyerekkoromban álmodni sem lehetett róla, mert az egy olyan világ volt.
Megérkezni arra a repülőtérre, amelyen a világ legnagyobb, modern szobornak is beillő beltéri szökőkútja buja trópusi virágok között vízpermettel hűsíti a levegőt, miközben odakint az egyenlítői égöv forró és párás éghajlata uralkodik, első benyomásnak el