Elvesz(t)ett szakmák

Aztán jön az emlékezés, rátörnek a régi emlékek, most már a minden szép és jó szemszögéből. Ismerősökkel beszélgetve jönnek a sztorizások és azt érzem, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy olyan emberekkel, akkor és ott dolgozhattam, ahol és amikor. Mindezt azért írom, mert egy elveszett, „elvesztett” szakma birtokában vagyok. Azt már nem tanítják, azt már nem úgy csinálják, mint ahogyan én tanultam. Ha megkérdezik azonban tőlem mi a szakmám, büszkén mondom még mindig ki: betűszedő, nyomdai montőr... de legtöbbször csak a rövidített változatát használom: nyomdász vagyok! És emlékezem. Most egy nagyon jó emberről. Ismét eltávozott a nyomdászok köréből valaki. Én úgy érzem - nemcsak ő - meglehetősen fiatalon. Búcsúzom Tőled Bokor Laci! Figyelj ránk onnan fentről, bár te itt lent, mindig velünk maradsz!