Kiss Szilárd: Más ez a folyó!

- Mérlegelnem kellett: figyelembe véve a koromat is, szeretnék-e még az élvonalban dolgozni? Rájöttem, hogy szeretnék. Pedig Várpalotán a labdafogást sem ismerő fiatalokból csináltam egy NB I B-s együttest. Azaz a stressz, a hatások ott is elértek, csakhát az egy másik szint. Elárulom, más első osztályú csapat is megkeresett, de én ide jöttem vissza. Nem akartam a családomtól messze dolgozni, Dunaújváros esik a legközelebb. Ám a lényeg mégis az, hogy ennél a csapatnál nagyon jól éreztem magam emberileg és edzőként is. S az is jólesett, hogy a régi játékosaim rakaszkodtak hozzám.

- Világos: most 2010-et írunk. Mások a körülmények, a csapat helyzete...

- Szó sincs róla, hogy a régi hét évhez viszonyítsak, mérjek. Én mindig a nulláról indulok. Az a korszak gyönyörű volt, de abból nem élünk meg. Viszont jó példa lehet a mostaniaknak arra, hogy érdemes dolgozni. Van bennem egy állandó bizonyítási vágy, és hajtanak előre a győzelmek. Tudom, lesznek kudarcok, de azokat egy jó, egységes csapat átvészeli. Nem vagyok fiatal edző, de még mindig szeretem az éles helyzeteket. Ez a stílusom. Idősebb kollégáimnak pedig üzenem: ne hagyják magukat kiírni a szakmából. Egy élcsapatnál, komoly bajnokságban eredményt elérni... Erről nem lehet engem lebeszélni!

- Ezek szerint felesége sem volt erre képes...

- Ő tudja, hogy Dunaújvárosban jól éreztem magam, szerettek. Örült is, hogy megkerestek. Azt is tudja, nyugtalan ember vagyok. De azért csendben megjegyezte: Akkor most megint sokat leszek egyedül... Sem ő, sem a szakember fiam nem szólt bele a döntésembe.

- Napok óta gyakorol a kerettel - a jövő héten is -, ez amolyan ismerkedés a játékosokkal? Mit tervez?

- A legfontosabb, hogy az idősebb és a fiatalabb játékosok között megfelelő legyen az összhang a játékban. Az egységes csapatban fejlődnek a tapasztaltabbak révén a fiatalok. Úgy látom, sok a tehetség közöttük.

- Gondolom, figyelemmel kísérte a Dunaújváros játékát. Változatlan a kérdés: miket tervez a csapattal?

- Többször is láttam a mérkőzéseiket. S ha ragaszkodik hozzá, kimondom: előzetes terveim szerint meg kell próbálni a legjobb négy közé bekerülni. Ismerhet, maximalista vagyok. Tudom, óriási eredmény lenne, ha ez teljesülne, de nem azért játszunk, hogy az alsó négyben elkerüljük a kiesést. Most ismerkedem a csapattal, ezért térjünk erre vissza majd augusztusban. Most kíváncsi vagyok, mennyire bírják a játékosok az edzéseimet. Kívülről úgy láttam: az a csapat, amelyik harmincöt gólt dob, jó a támadásban, de amelyik harmincöt gólt kap, az gyenge a védekezésben.

- Mi is így tapasztaltuk az elmúlt évben. Ám kevésbé sikerült a megoldást megtalálni...

- Néhány nap után már látom: a csapat nőies kézilabdáját férfiasabbá kell tenni. Ez a mozgásra, a ritmusra, az agresszivitásra, a sebességre is érvényes. Egy ütközés minősége is legyen férfiasabb. Ezért kimondottan jó, hogy férficsapattól jöttem ide.

- Akkor a legendás köszöntés ismét divat lesz a sportcsarnokban: Kőkeményen, kettő-három...

- De még mennyire!