Meztelen fenékkel a kaktuszok közé ugrani - Jó ötletnek tűnt

Nyáron, szabadtéri színpadra drámai pillanatokra, hatásszünetekre, érzelmekre ható finomságokra épülő előadást meghívni olyan, mint meztelen fenékkel a kaktuszok közé ugrani. Jó ötletnek tűnt. Akik jegyet váltottak pénteken este a Liget Színházba, azok ezt már pontosan tudják. Tudják, hiszen megtapasztalhatták, hogy figyelmüket mily könnyeden rabolja el másodpercekre, vagy akár percekre is a környezet lüktetése. A veretes mondatok és rímek közé bizony könnyen ékelődik a kutyaugatás, a túráztatott motor, a fiatalok jókedvének és az általuk épp imádott zenének hangjai. Vagy csak éppen a szellő játékaként táncot járó függönyök, az átrepülő madarak. Hiába volt kiéhezve a színházi jegyet váltó közönség igazi színházi élményre, ilyen körülmények között aligha kaphatta volna meg.

Hiába nyújtott volna Nagyváradi Erzsébet, az írónó szerepében Domján Edithez mérhető alakítást, hiába festette volna alá a verseket Gerendás Péter a nagy elődhöz, Cseh Tamáshoz mérhető finomságú megzenésítéssel, akkor is kevés esélye maradt volna mindennek. Ám sajna, az iménti mondatokat sem jelenthetjük ki mély meggyőződéssel. A főszerepben keményen helytálló Nagyváradi Erzsébeten bizonnyal nem múlott a dolog, hiszen ő önmagát csúcsra járatta Szabó Magda, vagyis Agyigó bőrébe bújva kisgyermek korától a gyásszal sötét napokig. A falat mégis nagynak bizonyult számára, drámai ereje egy ilyen kaliberű feladathoz kevésnek bizonyult. Az előadás csak néhány pillanatára hullott áldás, csak nagy ritkán mozdított valóban érzelmeket közönségében. Állítható ez annak ellenére, hogy ő maga többször mélyen megéli az est folyamán a drámát, olyannyira, hogy utána kénytelen könnyeit törölgetve rövid szünetet tartani. A színpad nagyjai viszont tudják, akkor teszik jól a dolgukat, ha nem ők, hanem a néző nyeli a könnyeit.

Persze akkor sem lett volna könnyű helyzetben, ha kivételes előadó, hiszen Czeizel Gábor az önéletrajzi ihletésű prózákból és a kevésbé ismert versekből kissé túlméretezett színpadi estet szerkesztett. Közel két órán keresztül roppant nehéz a néző figyelmét fenntartani. Mire a végére érünk, szinte elfelejtjük a bájos kislányos dacolást, a szerelmes pillanatok katarzisát, a gyász szívbemarkoló pillanatait. Ezúttal is érvényes az örök igazság, a kevesebb több lett volna. Mindamellett üdvözlendő ötlet volt az előadót mozgatni a helyszínek között, hol a tonett hintaszék nyugalmából mondatta a történetet, hol az öreg írógép mellől, vagy a közönség sorai közé kihelyezett rattan kanapén. Míg a pezsgőspohár a nézők mögötti könyvszekrényen csilingel a koccintásnál, az önvallomás mondatai a lépcsőn ülve hangzanak el. Remek ötlet a mindvégig jelen lévő nemezkalap az éjjelilámpa tövében, amely a dramaturgia szabályai szerint főszerepet kap a hű társ elvesztésekor.

Keveset menthetett volna a produkción a húzónévként meghívott muzsikus, ha komolyabban veszi a dolgát. Az csak aprócska stílustörés, hogy oda nem illő táblagépről kell olvassa a szövegeket, ám a dallamok írásánál sem tudása Csimborasszóján üldögélt éppen. Ráadásul a bántóan egyszerű futamok mellett éneke is hagy kívánnivalókat bőven. Elcsukló, rekedtes felhangjai néha kifejezetten bántóan rontották a rímekbe szedett mondandó nem csak megélését, de megértését is.

Mindezek ellenére eddig még nyerésre áll az idei kínálatban a Bartók csapata. Hisz nem a meccset, a bajnokságot kell megnyerni.