Kiss Anna: Rettegek az egyhangúságtól

- Fiatal létedre sokféle művészeti tevékenységbe belekóstoltál már, túl vagy jó néhány kiállításon. Mit jelent számodra jelen lenni egy olyan seregszemlén, ahol 66 fejér megyei kortárs művésszel együtt mutathatod meg magad?

- Mindenféleképpen jó dolog, örülök neki. Szeretem a csoportos kiállításokat abból a szempontból, hogy nagyon vegyesek tudnak lenni. Számomra most azért is fontos ez a kiállítás, mert annak ellenére, hogy hazajöttem, egyelőre idegenként vagyok itt. Együtt kiállítani az itteni művészekkel, azt az érzést adja, hogy tartozom valahová. Ez most egy mankó a számomra.

- Milyen különbségeket látsz az egyéni és a csoportos kiállítások között? Melyik mit nyújt a számodra? Melyik mit adhat a látogatóknak, a nézőknek?

- A csoportos kiállítást azért találom jónak, mert ott van viszonyítási alap, összehasonlításra ad lehetőséget, az ember csemegézhet. Én is szeretek csoportos kiállításra járni. Az egyéni kiállítás egy sokkal intimebb dolog. Közelebb viszi a nézőt az alkotóhoz, személyesebb. Komplexebb képet ad a művészről meg a művészetéről. Egy kiállítás mögött sok munka van. Mindkettőnek van előnye és hátránya is. De mindkettő jó. Jó belekerülni, vagy összehozni bármelyikről van szó.

- Mikor érett meg benned az a gondolat, hogy művészettel kell, hogy foglalkozz?

- Hát, valójában valamennyire anyuék tereltek is efelé. Na, nem volt bennem ellenkezés, nem mondanám, hogy rám lett erőszakolva, abszolút nem. Igazából ők vették észre, hogy szeretek rajzolni, így van bennem esetleg valamilyen tehetség. Amikor beiratkoztam az Arany János Általános Iskola rajztagozatára, onnantól már egyértelmű volt abszolút, nem volt kérdéses, hogy mi az, ami érdekel.

- Az Aranyban ki volt a tanárod?

- A rajzot Kádárné Szepesi Ibolya tanította. Mi voltunk az Arany János Általános Iskolában a második rajztagozatos osztály. Az iskola létrehozása után Horváth Éváék osztálya volt az első, aztán mi jöttünk.

- Ismerősek nekem a nevek, mert az én gyerekeim is „aranyosak” voltak. Abból is gondoltam, hogy odafűznek a gyökereid, mert a húszéves évfordulón kiállítottál.

- Igen. Az évfordulóra készült egy kiállítás. Jött a meghívó a sulitól. Ez egy eléggé nagy volumenű csoportos kiállítás volt, nagyon sokan vettek rajta részt. Jó volt ott lenni.

- Mind középiskolai, mind egyetemi tanulmányaidat Pécsett végezted. Mi az, amit tanáraidtól kaptál útravalóként a tarsolyodba?

- Középiskolába nagyon szerettem járni. Addig, amíg másoknak az egyetemi évek, nekem a középiskolai évek a legszebb, legeseménydúsabb éveim. Ehhez nagyrészt a tanárok is hozzájárultak, és a társaság is jó volt. Igazából nekem nem volt konfliktusom egy tanárral se, nagyjából mindenkivel kijöttem. Végül is mindenki támogatott. Hát igen, azért kaptuk ugye a negatív kritikákat, de végül is erre való az iskola. Az ötvös mesterségre Nádas Éva, rajzolni Nyári Zsolt és Rigó István tanított. Az egyetemen festészetet oktató tanárommal, Somody Péterrel először nehezen indult a kapcsolatom, de aztán végül is kialakult, még utána is tartottuk a kapcsolatot, később is összejártunk. Amit tőle leginkább kaptam, az, hogy nem erőltette ránk az egyéniségét, stílusát, hagyott minket szabadon dolgozni. Nyilván voltak határok, illetve korlátok. Kritikát persze itt is kaptunk, de ezt jónak tartom. Végül is ezt azért találom értékelendőnek, mert vannak olyan művésztanárok, akik akaratukon kívül is ráerőltetik a tanítványukra a stílusukat. Az ember életét és a művészetét meg tudja határozni, hogy a korai években hogyan, milyen önállósággal alkothat.

- Művészetedet, de érdekes módon festészetedet is főleg az anyagszerűség megragadása jellemzi. Teszed ezt úgy, hogy sokszor felhasználsz természetes, vagy akár mesterséges anyagokat, illetve ábrázolásaidban az anyag tulajdonságait emeled ki. Mi vonz ezekhez a témákhoz? Szeretném, ha beszélnél erről.

- Ha mondjuk, képekről beszélünk akkor két dimenzióban, de három dimenzióban ugyanúgy érdekel engem a lakberendezés. Talán nem is annyira a lakberendezés, inkább a dekorációs munka. Valójában nagyon vonzanak az anyagok. Főleg a különböző anyagoknak az egymás mellé állítása. Minden felület szép, vagy éppen természetes megmunkálva. Akár festve, akár összedolgozva, akár csak egymás mellé rakva, ez engem mindenféleképpen nagyon tud izgatni.

Az első időszakban ezek inkább figuratív munkák, amik azon belül is nagyon egzaktak. Inkább dekoratőr jellegű képek, amik nem teljesen fedik azt, hogy engem igazából mi az, ami érdekel. Ezek igazából fotórealista képek, fotók, különféle montázsok után készültek, amiket én valójában leginkább csak technikai gyakorlatnak tartok, gondolatiságuk nem túl meghatározó számomra. Közben én is felnőttem, másképp kezdtem észlelni a világot, és egyre jobban letisztul az, amit gondolok dolgokról. Fontosabb számomra az, amit most alkotok. Nem azért, mert ez most van, hanem, mert ez sokkal többet tartogat számomra magában. A külvilágban, a képi világban próbálok egyszerű felé haladni. De ez nem tudatos, inkább ösztönös. Sokkal finomabb, kevesebb színt használok. A jelenlegi képeim is nagyon-nagyon sokféle anyagból, felületből tevődnek össze. A főszereplője a képeknek, hogy az anyagok hogyan mutatnak, hogyan viselkednek egymással. Most ez még kísérletező jellegű munka. Ez az út, ami most igazán fontos számomra.

- Tehát téged igazából nem is a részletek maguk érdekelnek, hanem a részletek, ahogy az egészet hogyan alkotják?

- Az is érdekel, hogy sok apróságból egy újat rakjak össze, ami az én világom, de sokszor éppen az ellenkezőjét mondanám, tényleg inkább a részletek azok, amik megragadnak. Tehát egy konkrét összeállításnál fontos az is, hogy néz ki, de hát én jobban szeretek kiragadni apró részleteket. Persze nyilván valamennyire van képem róla, hogy mit akarok csinálni. Azt már megtanultam, hogy hiába rajzolom le, hiába találom ki, folyamatában változik, és ez mindennel így van. Felesleges erősen ragaszkodni ahhoz, amit az ember az első körben kitalál, mert az úgysem úgy lesz.

- Sokszínű egyéniséget tudsz felmutatni. Eredetileg festő szakot végeztél, ugyanakkor más területek is vonzanak. Érdekel a textilművészet. Készítesz könyvborítókat, illusztrációkat. Szívesen foglalkozol installációk, enteriőrök kialakításával, lakásdíszítéssel is. Önmagad határait feszegeted, vagy fontos számodra, hogy kreativitásod teljes egészében bemutathasd?

- Végül is nincsen olyan szándék, hogy magamat próbálgassam, persze ez is jó, mert hát láthatóvá válik, hogy valami megy, vagy nem megy. Nyilván ez is benne van, de nem tudatosan. Ahogy adódnak feladatok, felkérések, azokba belevágok. Persze vannak dolgok, amikbe bele se kezdek. Nem azért, mert nem bírom fizikailag, vagy nem tudom a technikát, ha látom, hogy nem megy, akkor azt otthagyom. Nem kell mindenben jónak lenni. Ha olyan dolog kínálkozik, amiről nem tudom, hogyan fogom teljesíteni, de érzem, hogy meg tudom csinálni, abba belevágok. Ez a képeimen, a festményeimen is látszik, elég sok stílus kavarodik bennük. Ha sokáig elbújok vele, akkor telítődök, és akkor egy darabig nem, vagy teljesen mással foglalkozom. Utána visszatérek oda, egy bizonyos idő múlva, de nagyon fontos a változatosság. Rettegek az egyhangúságtól, ugyanakkor pedig vágyom a nyugalomra. Van egy ilyen kettősség, és ez a munkáimon is látszik. Leginkább az élet hozta, hogy valaki megkért, hogy ebben segítsek, ezt csináljam, és akkor kipróbálom, és ha megy, elvállalom legközelebb is. Sosem zárok le egy-egy időszakot, inkább egy folyamat részeként gondolok rá.

- Lehet-e az ilyen típusú munkákat főállásban csinálni?

- Például a kirakatrendezést igen. Vannak szakmák, amiket igen, bár elég nehéz ezekből megélni. Szerintem az embereknek manapság más országokban is kevés a pénzük, hogy a művészetre áldozzanak. Mindenféleképpen vágytam egy olyan munkára, amiben abszolút tudok fejlődni. Amiben tudok tanulni, az agyam mozog, gondolkodnom kell, erőltetni magam, utána olvasnom, utánanéznem, tehát egy olyan dolgot szerettem volna, ami nem hagyja, hogy ellustuljak. Se agyban, se sehogy. Én akárkit ismerek, bármilyen pályán, nem nagyon tudok olyat mondani, aki abból él, ami a szíve vágya.

- Könnyen alkotsz? 

Nyilván nekem is vannak olyan időszakaim, amikor úgy érzem, hogy nem megy. Amikor nem, akkor sokat gondolkodom azon, ami érdekel, és akkor elkezd járni az agyam. Hát, igen könnyen. Sokat gondolkodom, mielőtt nekiállok, én tervet készítek, írok, számolok, tehát előkészülök, aztán állok csak neki. Olyan hatalmas nagy válságaim egyelőre még nem voltak. Majd biztos be fog következni, de eddig még nem szenvedtem komoly alkotói válságban.

- Tavaly megkaptad az Újpart Dunaújváros Képző- és Iparművészek Egyesületének a legígéretesebb fiatal művész díját. Mit jelent számodra a szakma elismerése? Mennyire fogadják el a fiatal művészek látásmódját a gyakorlott régi motorosok?

- Nekem mindenképpen elismerés volt, megtiszteltetés. Tényleg egy olyan dolog, ami azt jelenti számomra, hogy van értelme annak, amit csinálok, amivel próbálkozom. Kevés itteni művészt ismerek, egyelőre. Névről tudom őket, de hát kevés ez az idő ahhoz, hogy véleményt tudnék alkotni az itt folyó munkáról. Úgy gondolom, hogy ez oda-vissza működik, működnie kell. Ez egy régi csapat, amibe a fiatalok utólag kerülnek be. Összejövetelek vannak, megpróbáljuk a közös hangot megtalálni.

- Mesélnél arról, amivel most fogsz foglalkozni? A Kortárs Művészeti Intézetre gondolok. Zólyom Franciskát dr. Szoboszlai János váltotta, aki már vezette a KMI életét. A te érkezésed a vezetőváltásnak volt köszönhető, vagy még azt megelőzte?

- Ez pont így alakult. Jó dolog, hogy van egy új direktor, új dolgokkal, feltehetőleg még több munkával, de a kettő független volt egymástól. A feladatok ezután körvonalazódnak, az új stratégiától függenek. Az új, meg a változás általában mindig jó, de ez nem azt jelenti, hogy amit Franciska csinált, tehát azok a projektek, amiket ő előre ütemezett, nem fognak megvalósulni. Valójában programasszisztensi munkát végzek. Végül is mindent, ami jön. Mindenki csinál mindent, úgy látom most Az intézetben rengeteg a munka, de talán megéri majd. A KMI szinte minden ismert művészeti lapban szerepel kiállításaival. Tudják az emberek, sok lehetőség van Dunaújvárosban.

- Visszatérve az őszi tárlatra, milyennek találod az idei palettát?

Nagyon színesnek, bár egy kicsit frissebbre számítottam. Nyilván mindenki jó munkát hozott a maga nemében, de nem láttam semmi olyat, ami olyan kirobbanó lett volna. Ami nagyon tetszett, Ráth Géber Attila neoncsöves installációja. Ez egy újabb dolog. Ez a tárlat egy jó minőségű kiállítás. A többieknek biztos van összehasonlítási alapja, hogy milyenek voltak az eddigi kiállítások, talán tényleg ez az eddigi legjobb.

- Min dolgozol, mik azok az elképzeléseid, amiket meg szeretnél valósítani rövid-, vagy hosszútávon?

- Rövidben szoktam mostanában gondolkodni. Mindenféleképpen a jelenlegi munkáim folytatása a cél. Vannak konkrét dolgok, gondolatok. A lényeg, hogy a keretek már megvannak, tudom, hogy mit, hogyan szeretnék. Jelen pillanatban helyhiányban szenvedek, és költözöm is. Szerintem tavasszal ez menni fog. A lényeg az, hogy vannak terveim.

- De most konkrétan? Milyen anyagokhoz akarsz nyúlni?

- Megvan minden. 

- De nem árulod el.

- Megvan minden, de azért sem árulom el, mert egy kicsit mindig más lesz, – ahogy már mondtam, – mint, amit jelen pillanatban gondolok ezekről a dolgokról. A végeredmény egy folyamat lezárása. 

- Akkor ez egyelőre a te titkod marad. Egyelőre.

Szerző: Sörösné Kolonics Erzsébet