A bomlás derűs virágai

Másodszor jelentkezett önálló fotókiállítással Vachter János. A debütáló Úton című tárlat még tavaly novemberben volt látható a Széchenyi Szivacs galériájában. A hozzáértő szemek már akkor is elégedetten bólogattak az ifjú fotós munkáit szemlézve, és az a sanda gyanúm, hogy az őszinte gratulációk csak sokasodni fognak a mostani képek láttán.

A péntek délutáni megnyitó kezdetén némi derültség ült ki a megjelentek arcára, amikor Kiss Kálmán töredelmesen bevallotta, valamilyen kommunikációs anomáliák folytán ő a meghívóról értesült róla, hogy szavalatával veszi kezdetét a kiállítás. Francia szimbolisták, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud verseit hallgatva akklimatizálódhattunk Vachter képeinek hangulatvilágához. Majd Feltóti Sándor értékelő beszédével nyílt meg a tárlat.

A folyamatos modernizáció, s az e fejlődéssel folyton újra termelődő zsákutcák, a pusztulás látleletei köszönnek vissza a képeken. A mostani kiállítás is az erózió, a természetes átrendeződés látványát ragadja meg. Az elhagyott dunaföldvári kendergyárban készült fotók mintha egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételei lennének. Az egykori üzem mára inkább egy háború utáni táj jegyeit mutatja. E romok maradványaiból szemezget Vachter. Megható képek, érezni rajtuk, hogy a fotós magáénak érzi ezt a keserédes múltat. Érzékenyen bánik a tárgyakkal, épületekkel, mintha személyes felelősséget érezne, hogy megörökítse sorsuk utolsó állomását. Bár az ifjú fotós Budapesten él és dolgozik, képei nagy része Dunaújvárosról készül.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

A péntek délutáni megnyitó kezdetén némi derültség ült ki a megjelentek arcára, amikor Kiss Kálmán töredelmesen bevallotta, valamilyen kommunikációs anomáliák folytán ő a meghívóról értesült róla, hogy szavalatával veszi kezdetét a kiállítás. Francia szimbolisták, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud verseit hallgatva akklimatizálódhattunk Vachter képeinek hangulatvilágához. Majd Feltóti Sándor értékelő beszédével nyílt meg a tárlat.

A folyamatos modernizáció, s az e fejlődéssel folyton újra termelődő zsákutcák, a pusztulás látleletei köszönnek vissza a képeken. A mostani kiállítás is az erózió, a természetes átrendeződés látványát ragadja meg. Az elhagyott dunaföldvári kendergyárban készült fotók mintha egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételei lennének. Az egykori üzem mára inkább egy háború utáni táj jegyeit mutatja. E romok maradványaiból szemezget Vachter. Megható képek, érezni rajtuk, hogy a fotós magáénak érzi ezt a keserédes múltat. Érzékenyen bánik a tárgyakkal, épületekkel, mintha személyes felelősséget érezne, hogy megörökítse sorsuk utolsó állomását. Bár az ifjú fotós Budapesten él és dolgozik, képei nagy része Dunaújvárosról készül.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

A péntek délutáni megnyitó kezdetén némi derültség ült ki a megjelentek arcára, amikor Kiss Kálmán töredelmesen bevallotta, valamilyen kommunikációs anomáliák folytán ő a meghívóról értesült róla, hogy szavalatával veszi kezdetét a kiállítás. Francia szimbolisták, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud verseit hallgatva akklimatizálódhattunk Vachter képeinek hangulatvilágához. Majd Feltóti Sándor értékelő beszédével nyílt meg a tárlat.

A folyamatos modernizáció, s az e fejlődéssel folyton újra termelődő zsákutcák, a pusztulás látleletei köszönnek vissza a képeken. A mostani kiállítás is az erózió, a természetes átrendeződés látványát ragadja meg. Az elhagyott dunaföldvári kendergyárban készült fotók mintha egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételei lennének. Az egykori üzem mára inkább egy háború utáni táj jegyeit mutatja. E romok maradványaiból szemezget Vachter. Megható képek, érezni rajtuk, hogy a fotós magáénak érzi ezt a keserédes múltat. Érzékenyen bánik a tárgyakkal, épületekkel, mintha személyes felelősséget érezne, hogy megörökítse sorsuk utolsó állomását. Bár az ifjú fotós Budapesten él és dolgozik, képei nagy része Dunaújvárosról készül.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

A folyamatos modernizáció, s az e fejlődéssel folyton újra termelődő zsákutcák, a pusztulás látleletei köszönnek vissza a képeken. A mostani kiállítás is az erózió, a természetes átrendeződés látványát ragadja meg. Az elhagyott dunaföldvári kendergyárban készült fotók mintha egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételei lennének. Az egykori üzem mára inkább egy háború utáni táj jegyeit mutatja. E romok maradványaiból szemezget Vachter. Megható képek, érezni rajtuk, hogy a fotós magáénak érzi ezt a keserédes múltat. Érzékenyen bánik a tárgyakkal, épületekkel, mintha személyes felelősséget érezne, hogy megörökítse sorsuk utolsó állomását. Bár az ifjú fotós Budapesten él és dolgozik, képei nagy része Dunaújvárosról készül.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

A folyamatos modernizáció, s az e fejlődéssel folyton újra termelődő zsákutcák, a pusztulás látleletei köszönnek vissza a képeken. A mostani kiállítás is az erózió, a természetes átrendeződés látványát ragadja meg. Az elhagyott dunaföldvári kendergyárban készült fotók mintha egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételei lennének. Az egykori üzem mára inkább egy háború utáni táj jegyeit mutatja. E romok maradványaiból szemezget Vachter. Megható képek, érezni rajtuk, hogy a fotós magáénak érzi ezt a keserédes múltat. Érzékenyen bánik a tárgyakkal, épületekkel, mintha személyes felelősséget érezne, hogy megörökítse sorsuk utolsó állomását. Bár az ifjú fotós Budapesten él és dolgozik, képei nagy része Dunaújvárosról készül.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.

Vas és beton, az elhasznált és magára hagyott, lassan feledésbe merülő ipari kultúra jellegzetes pontjai vonzzák. Az üresen kongó víztornyok betontömbjei, a panelrengeteg mindennapjai - ahogyan ő megfogalmazza: Próbálom az utolsó pillanatban megfogni a dolgokat, mielőtt végleg eltűnnének. Márpedig az idő mindig mérnöki precizitással őrlő vasfoga kíméletlenül bedarál mindent. Ám Vachter János képei nem a rideg szomorúságot, a lemondást képviselik. Nem. Úgy állít emléket, hogy közben belopózik munkáiba a derű. A rozsdamarta vaskapu hátterében kikandikál az újkor technikai vívmánya, a szélkerék. A felszámolásra váró vasúti sínek között pimaszul, dacolva az erózióval kikandikál egy-egy szál pipacs. Az omlás virágai című fotókiállítás még három hétig megtekinthető a Rosti gimnáziumban.