Vízre bocsátották Belfastban a Titanic óceánjáró luxushajót

Történelem – Belfast abban az időben, amikor a Titanic készült, a brit hajógyártás egyik fellegvárának számított, ezért nem véletlen, hogy a White Star Line hajótársaság megbízásából éppen ott három luxusgőzös tervezésébe fogtak. A Titanicot az észak-írországi Belfastban, a Harland és Wolff hajógyárban készítették el, nem egészen 4 év alatt. A kettős fenekű hajótestet tizenhat, egymástól vízhatlan fallal elzárt rekeszre osztották, ezért azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen. A hajó legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 269 méter volt. A magassága a gerinctől a kémények tetejéig elérte az 53 métert, a burkolatát alkotó acéllapokat hárommillió szegeccsel rögzítették. A hajón úszómedence, törökfürdő, tornaterem, squashpálya (fallabdapálya) és lift is volt. Belfastban a Titanic mellett még másik két, mindennel luxussal felszerelt óceánjárót építettek, így tragikus sorsú gőzhajó mellett a RMS Olympic és a HMHS Britannic lett a leghosszabb és legnagyobb óceánjáró, amelyet addig valaha is megépítettek.

Már a nevét is sokan istenkáromlásnak tartották

A Titanic szó fordítása ugyan nem pontos, de egy rendkívül nagy és hatalmas erőre utal, ezért már a hajó építésének a kezdetén sokan istenkáromlásnak vélték, talán ezzel is magyarázható az, hogy miután a tragédia megtörtént, a „testvérhajó” nevét az eredetileg tervezett Gigantic helyet a HMHS Britannic-ra változtatták, de erre konkrét bizonyíték nincs. HMHS rövidítés jelentése pedig „Őfelsége kórházhajója”. A hajó építésének tervében még eredetileg 64 mentőcsónak szerepelt, de mivel az építők úgy tartották, hogy elsüllyeszthetetlen szerkezetről van szó, továbbá hogy a csónakok túl sok teret vennének el az utasoktól a fedélzeten, így mindössze tizenhatot helyeztek el, ami később végzetes hibának számított. Az akkori előírások ugyanis nem tették kötelezővé, hogy az utaslétszámnak megfelelő számú mentőcsónakot biztosítsanak, mert nem az utaslétszám, hanem a vízkiszorítás számított.

A Brit Kereskedelmi Kamara előírása alapján egy 10 000 tonnás hajó 16 mentőcsónakot volt köteles magával vinni, vagyis 962 embernek elegendő férőhelyet kellett a csónakokkal biztosítani, ezeknek a feltételeknek a Titanic tervezői eleget is tettek, sőt még további 4 mentőcsónakkal meg is toldották. Miután a hajó később elsüllyedt, ezt az elavult szabályt megváltoztatták. Az óceánjáró kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi-rádió látta el. A Titanicot 1911. május 31-én bocsátották vízre, de a belső szerelési munkák még tíz hónapot vettek igénybe. Ez idő alatt került beépítésre a teljes belső berendezés is.

A próbaút sikeresnek bizonyult

1912. április másodikán indult el a hajó első próbaútjára, a célállomás Southampton volt. Ezen az úton tesztelték az óceánjáró sebességét, továbbá hogy mekkora ívben képes megfordulni, illetve azt az egyik legfontosabb menettulajdonságát, hogy milyen gyorsan tud megállni. Az elvégzett rutinműveletek és ellenőrzések is azt támasztották alá, hogy a Titanic minden szempontból egy tökéletes hajó, így az óceánjáró beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A csaknem 12 órás próbaút során az is kiderült, hogy 20 csomós sebességgel haladva 777,2 méteres távolságra volt szüksége a teljes megálláshoz. A gőzhajó átlagsebessége 18 és 21 csomó között mozgott, de a végállomás felé menet már elérte a 23 csomós sebességet is. Egy nemzetközi csomó alatt egy tengeri mérföld óránkénti sebességét értjük, ami 1,852 km/h. Legelterjedtebb az angol tengeri mérföld, amit az angolszász országokban használnak (Anglia, USA), hossza pedig 1609,344 méter. Miután a Titanic kiválóan teljesített, így a Brit Kereskedelmi Kamara illetékese kiadta a szükséges engedélyeket. A megérkezés után a hajónak még 6 napig várakoznia kellett a 44-es számú kikötőben, majd április 10-én pontosan 12 órakor indult el Amerika felé. Már a kezdet sem volt biztató, ugyanis a Titanic a southamptoni kikötőben majdnem összeütközött a New York óceánjáróval.

A végzetes kimenetelű út

Francia és ír kikötőkben még felvett utasokat, majd a több mint 2200 utassal és személyzettel elindult New York felé, át az Atlanti óceánon. A kapitány Edward ­John Smith volt, aki tapasztalt tengerésznek számított, és azt tervezte, hogy a Titanic hajóútja után végleg nyugdíjba vonul. Miután a hajó elhagyta Írország partjait, három napot hajózott esemény nélkül. Az óceán nyugodt volt, enyhe szél fújt, tehát kiválóan alkalmas volt az idő a hajózáshoz. A gépházból is jó hírek érkeztek, ugyanis sikerült eloltani az egyik szénkamrában keletkezett tüzet. A Titanic fokozatosan gyorsított, sebessége már elérte a 23 csomót, mégpedig úgy, hogy a hajó 29 kazánjából csak 24 üzemelt. A kapitány mindezt látva azt tervezte, hogy az érkezési idő így egy nappal le fog rövidülni, ami akkor hatalmas eredménynek számított. A tragédia előestéjén a Titanic már kapott több jelzést a hasonló útvonalon haladó hajóktól, hogy az óceánon jéghegyek vannak, de a távírászok túlterheltsége végett, ezek egy része nem jutott el a parancsnokig. Smith kapitány ennek ellenére tisztában volt azzal, hogy az áprilisi hónapban komoly jéghegyek úsznak az óceán vízén, ennek ellenére úgy döntött, hogy a lehető legrövidebb úton és sebességveszteség nélkül fog tovább hajózni, mert bízott a Titanic­ban.

Az S. O. S. jeleket a Carpa­thia nevű gőzös fogta, és elindult a Titanic felé

A katasztrófa 1912. április 14-én este, 11.40-kor következett be, amikor is a hajó egy hatalmas jéghegynek ütközött, az utolsó pillanatban felbukkanó akadály végigsúrolta a hajó jobb oldalát. A legújabb vizsgálatok szerint hat kisebb nyílás keletkezett, együttes felületük az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg, viszont ezek éppen eggyel több rekeszt érintettek, mint amennyi károsodását még elviselt volna az óceánjáró. Az elsüllyeszthetetlennek hitt gőzhajó 15-én éjjel, 2 óra 20-kor nyelték el az Atlanti-óceán hullámai. A személyzet tagjai és az utasok közül 1522-en vesztették életüket a mínusz 2 Celsius-fokos vízben. Mivel nem volt elegendő mentőcsónak a kapitány utasítására először csak a nők és a gyerekek szállhattak be a csónakokba, megfelelő számú matróz kísérettel, majd azt követően leadták a vészjelzéseket. Smith kapitány hajójával együtt merült a hullámsírba, holttestét soha nem találták meg.

A Carpathia jelentette a menekülést

A tragédia helyszínéhez legközelebb a California gőzös tartózkodott, de a hajó rádiósa már aludni tért, így nem vette észre a Titanic vészjeleit. Időközben a Carpathia nevű gőzös fogta az S. O. S. jeleket, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt, hogy azonnal tudjon segíteni. Az első csónakot tele hajótöröttekkel hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót négy órával később. A brit Carpathia hajóorvosa a magyar dr. Lengyel Árpád volt, akire kulcsszerep várt a túlélők mentésében, mivel a hajón lévő három orvos közül egyedül neki volt mentőorvosi gyakorlata, ezért őt állították oda, ahol beemelték a hajótörötteket, majd ő szelektálta a menekülteket sérüléseik szerint. A tragédia nagyon megviselte a magyar orvost, többé nem szállt tengerre. Unokája elbeszéléseiből és személyes tárgyaiból négy évvel ezelőtt egy időszaki kiállítás nyílt a dunaújvárosi Intercisa Múzeumban. A tárlaton meg lehetett tekinteni azt az aranyérmet is, amelyet a Titanic megmentett utasai készítettek a Carpathia tiszti karának, így dr. Lengyel Árpádnak is.

A katasztrófa következményei

A hajó tulajdonosa, a White Star Line eleinte tagadta, hogy bármilyen katasztrófa történt volna, de néhány óra múlva a hajótársaság elnöke beismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és a tragédia következtében rengetegen odavesztek. A túlélőknek a White Star Line 800 ezer dollár kártérítést fizetett, a hajózási szabályokat pedig megszigorították. A Titanic katasztrófája után törvényben határozták meg, hogy minden hajó köteles utasai számára elegendő mennyiségű mentőcsónakot biztosítani, továbbá előírták azt is, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Összesen 705-en élték túl a katasztrófát, ez a hajón utazóknak körülbelül az egyharmadát jelentette. A legtöbb áldozat a legénységből került ki, számuk 688 főt tett ki, még a legkevesebben az első osztályú utasok közül vesztették életüket (121 fő). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott. Több forrásban is szerepel, hogy a Titanic áldozatai között magyarok is voltak. Megemlítenek egy bizonyos Reischl Mátyást, aki állítólag pincér volt, de neve nem szerepelt a személyzet listáján. Több magyar név is felmerült, hogy a tragédia áldozatai voltak, de neveik nem szerepelnek sem az utas-, sem pedig a személyzeti dokumentumokon. Azonban a hivatalos okmányokon fel van tüntetve hét olyan személy, akik az akkori Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárai voltak, négyen közülük viszont szlovén nemzetiségűek voltak. A Titanic egyetlen bizonyítottan magyar származású utasa a Veszprémben született Weisz Lipót volt, aki a feleségével együtt utazott, a hölgy megmenekült, Weisz viszont a tengerbe veszett.

Felhasznált irodalom

Walter Lord. A Titanic pusztulása. Kossuth Könyvkiadó 1979.

Geoff Tibbals. A Titanic. Subrosa 1998.

Nigel Pickford. Elsüllyedt hajók és kincsek atlasza. Tálentum Kft., 1995.

Simon Adams: Titanic, (Park Kiadó, Budapest, 2001, fordította: Káldos Zsolt).

Lengyel Árpád: Titanic és Carpathia; Pesti Ny., Bp., 1912 (A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület kiadványai).

Walter Lord: A Titanic pusztulása; ford. Róna Ilona; Kossuth, Bp., 1979.

Geoff Tibballs: A Titanic. A híres luxushajó különös és tragikus története; ford. Buzás Gabriella, Oláh Gábor, Tunyogi Angéla; SubRosa, Bp., 1998.