Úgy érezte, neki muszáj adni!

Fehérné Erzsike sok okból szerepelhetne a lap hasábjain (például: a Barátság városrész első lakói voltak ők 1961-ben, vagy: egyik unokája, Fehér Péter Svájcban vízilabdázik), de most viszont, ha áttételesen is, egyik hobbija miatt kerestük meg.

Nincs a hobbiban, a rongyszőnyegek szövésében semmi különleges, legfeljebb az, hogy manapság kevesen művelik. Különösen úgy, mint Erzsike, hogy nyugdíjba vonulásakor, 1989-ben követelte ki férjétől a szövőszéket (ha nem veszel, akkor fél év múlva kapsz egy megbolondult feleséget! ), és saját magától, minden segítség nélkül tanult meg rajta szőni.

Fehérnénél az ilyesmi nem szokatlan. Tavaly októberben, hetvenötödik születésnapjára asztali számítógépet kapott a gyerekeitől: azt is egyedül tanulta meg kezelni. Jöttünkkor éppen azon futtatott egy játékot: a gép kiszorította életéből a kártya-pasziánszot...

Erzsike olvasott lapunkban a mezőfalva-szőlőhegyiek sanyarú életéről, különösen az olvasóink által patronált Pintér Józsefné és hétéves unokájának sorsa hatotta meg. Nekiült hát, szőtt egy szőnyeget, s mivel egyébbel nem volt tehetsége segíteni, hát ezt ajándékozta oda Pintérnének. (Aki talán jobban meghatódott ezen, mint számos más, nagyobb értékű adományon...)

- Olvastam a cikkeket, és hálát adtam a sorsnak, amiért megkímélt engem és a családomat attól, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk! Belülről megfogott a dolog- mondja csendesen Erzsike. - Ezért a háláért cserébe adtam azt a szőnyeget: mással nem tudtam segíteni. De gyerekkoromban, a háború után, a hajdú-bihari Sárrétudvariban bizony nagyon jól jött a hideg, döngölt padlókon egynéhány ilyen rongyszőnyeg! - eleveníti fel tapasztalatait.

Pedig Pesten született: Kőbányán, s nagyon jól érezte magát a ligeti cirkuszokban, a mozikban, a Duna-parton - csakhogy a bombázásokban odaveszett mindenük. Sárrétudvariban azonban, hiába, hogy ott ismerte meg férjét, akivel ötvenkét esztendőn át, megözvegyüléséig éltek boldog házasságban, nem tudott megszokni. S nem a földes padló miatt, hanem azért, mert ott nem tanulhatott.

- Elmegyünk innen, mondtam a páromnak, mert én a gyerekeimet, ha tanulni akarnak, taníttatni fogom! - emlékezik Erzsike, s valóban, szép karriereket futottak be a gyermekek, meg később az unokák is. Pedig akadt olyan csemete, akit anyja (ideiglenesen) kivett a gimnáziumból, hogy papírgyári segédmunkásként tapasztalja ki a tanulás előnyeit...

Fehérné úgy gyártja a rongyszőnyegeket, hogy az valósággal másodlagos nyersanyaghasznosításnak is elmegy. Régi pulóvereket, használt ruhákat vág szét, és az anyagot a szőnyegeken kívül asztalterítőkké, sőt, függönyökké alakítja.

- De a gyerekeimen kívül én is, a férjem is sokat, sokáig tanultunk itt Dunaújvárosban! - tér vissza kedvenc témájához Fehérné. A családfő kovácsmesterből a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál vitte a csoportvezetőségig, dolgozott Németországban, Csehországban is. Felesége pedig könyvelőből pénzügyessé, közgazdásszá lépett elő.

- Azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy a mi gyerekeink sosem tettek ilyet, mint az unokáját egyedül nevelő asszony lánya: elhagyni a kicsit! - sóhajt Erzsike. - Sok munkába került, amit elértünk, de így volt jó! Így, hogy egyetlen gyerekünk se hagyta cserben a gyerekét, a nagymama nyakára. Sőt: mind a három az első házasságában él! Ezért fogott meg belülről a mezőfalva-szőlőhegyi történet, ezért akartam mindenképpen tenni valamit értük. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem muszáj adni!