1944. november 14-én robbantották fel a dunaföldvári hidat a németek

A huszadik század első harmadáig a révek biztosítottak átkelési lehetőséget a Dunán. Aztán csaknem nyolc évtizeden keresztül - egészen a Pentele híd megépüléséig - Budapest után Dunaföldvár volt az egyetlen hely, ahol száraz lábbal kelhettek át az emberek a folyón.

Annak idején a fővárostól délre eső új hídra több település is pályázott. Miért éppen Dunaföldvár kapta meg? A Trianon utáni Magyarországnak csaknem pontosan az ország mértani középpontjába került Dunaföldvár. Amint a Dunaföldvár története az őskortól napjainkig című monográfia egyik szerzője, Götzinger Károly kifejti, szerepet játszottak a döntésben a település természeti adottságai és a katonai-stratégiai szempontok is. A híd tervezője, a nyilvános pályázat nyertese, Kossalka János műegyetemi tanár volt. A solti szigettel kapcsolatot teremtő 518 méteres híd - mindkét oldalról tizenhét méteres felvezető sávval - eredetileg csak a közúti közlekedés számára épült. Költsége hatmillió kétszázezer pengő volt. A hídavatás 1930. november 23-án országos esemény lett, hiszen vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót kérték fel a ceremóniára.

Öt évvel ezelőtt a helyi lap újságírójának az egyik szemtanú, Szabó József felidézte a nagy hazafias lelkületű ünnepséget, amikor Dunaföldvár zászlódíszt öltött, a lakosság ünneplőbe öltözött. A kormányzót a mai városháza előtt díszkapu fogadta. A korabeli tudósításokból azt is megtudhatjuk, hogy az ünnepségen a dunaföldvári születésű Forster Gyula, a Kereskedelmi Minisztérium államtitkára ismertette a munkákkal kapcsolatos eseményeket, majd Horthy Miklós elszakította az aranyszalagot, s Ambach Mihály apátplébános beszentelte az új, impozáns átkelőt.

Az eredeti hidat 1944-ben a német csapatok felrobbantották, az újjáépített, már vasúti forgalomra is alkalmas átkelőt 1951-ben, Sztálin születésnapján adták át. A képen az első szerelvény látható, amelynek elején Lenin, Sztálin és Rákosi hatalmas fényképe díszelgett
Fotó: Fortepan

Ezt követően „a virágot hintő gyerekek sorfala között, s harangzúgás közben vonult át a fellobogózott hídon a több ezer főből álló tömeg.” Zord időjárás volt aznap. Azt is mesélték az öregek, hogy az ünnepség közepette nagy szélvihar kerekedett, s pillanatok alatt a Duna vize cilinderkalapokkal lett tele. Az eseményt a korabeli filmhíradó is megörökítette. A híd építéséről gazdag anyag maradt ránk. Újbányai Ferenc az édesapja hagyatékában talált üvegnegatívokat és eredeti tervrajzokat Kiss Éva helytörténettel is foglalkozó újságíró és keramikus-tanár rendelkezésére bocsátotta, aki ezekből jó pár évvel ezelőtt kiállítást is rendezett a gimnáziumban.

Az acélrácsos hídra 1940-ben a Dunaföldvár–Solt vasútvonal megépítésekor síneket helyeztek, így megindulhatott a vonatközlekedés is. A stratégiai fontosságú építmény a történelmi események miatt mindössze tizennégy évet élt. 1944 novemberében a hídfőt közel ezernyolcszáz katona védte. Kegyetlen harcok folytak, s végül november 14-én hajnali négykor a visszavonuló német csapatok felrobbantották a hidat. Sok földvári, köztük az akkor tizenkét éves Gallai Sándor számára megrázó élmény volt ez az esemény: – Hatalmas robbanásra ébredtünk. Sohasem felejtem el. Szörnyű látvány volt, ahogy ez a gyönyörű, légies, szép ívű híd az ég felé meredt, roncsai mindenfelé belezuhantak a Dunába.

– A híd roncsain 1945. januárjában mintegy kétezer környékbeli lakos közmunkájával a szovjet Vörös Hadsereg ideiglenes átjárót épített. Ez azonban csak huszonhárom napig segítette a katonai átkelést. A februári jeges ár elsodorta – folytatta a történelemórát Szászvári Józsefné nyugdíjas tanár. A háború után a híd újjáépítése 1948-ban kezdődött meg. A munkák irányítója Faber Gusztáv volt, aki Kossalka professzor tanszékén dolgozott. Ebből az időből idézi különös emlékét a Dunaújvárosi Partvédelmi Vállalat egykori igazgatója, Gál Zoltán, aki gyermekkorában a híd és az úgynevezett kisállomás közvetlen közelében lakott. Egy éjszaka óriási robaj ébresztette fel őket. Kiderült, hogy a földvári nagyállomásról egy rosszul sikerült váltóállítás miatt egy üres vagonokból álló teherszerelvény tolatás közben elszabadult, és mozdony nélkül végiggurult a vágányon egészen a hídfő híd nélküli pontjáig.

Ez nem legenda, hanem tény! – mondja.

A közös forgalmú vasúti-közúti hidat 1951. december 21-én, Sztálin születésnapján adták át a forgalomnak. Így megindulhatott a vasúti közlekedés az ország nyugati és keleti része között. A személyszállítás pár évtized után, 1979-ben állt le. A nyolcvanas években a hidat átfestették, síncserét is kellett végezni, a teherforgalom miatt. Sokáig a paksi atomerőmű használt fűtőelemeinek szállítására használták. A kilencvenes években egyre gyakrabban meghibásodott a híd szerkezete, a pályalemez 1998-ban átlyukadt, ezért halaszthatatlanná vált a rekonstrukció. Végül 2000-2001-ben tizenhat hónap alatt teljesen felújították. A vasúti pályát felszedték, az úttest aszfaltburkolatot kapott, gyalogjárót és kerékpárutat is kialakítottak. Ebben az időben nagy kaland volt a közlekedés, hiszen az egyirányú forgalom fenntartásával folytak a munkák. A felújított átkelőt 2001. szeptember 20-án nagy ünnepség keretében Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel.

Sokan őriznek szép vagy megszépült emléket a hosszú várakozásokról. Mindkét oldalon Daciák, Trabantok, Skodák sora álldogált, ha éppen menetrendszerű személy- vagy tehervonat haladt át

A vasúti közlekedés végérvényesen megszűnt. A mai fiatalok el sem hiszik, hogy valaha vonat járt a hídon. A város egyik közösségi oldalán kis vita alakult ki erről. Aztán a képek meggyőzték a kételkedőket, s kiderült az is, milyen sok ember őriz szép vagy megszépült emlékeket az itteni hosszú várakozásokról. Mindkét oldalon Daciák, Trabantok, Skodák és egyéb „ritkaságok” sora álldogált, ha éppen menetrendszerű személy- vagy tehervonat haladt át. Hiszen a bakter komótosan kerékpárral tekert át az egyik sorompótól a másikig.

Emlékezetes kép a taxisblokád idején (1990 októberében) az autókkal teli híd látványa. A blokádot meghirdetők ugyanis rosszul szervezték a lezárást. Fennrekedtek a gépjárművek: volt ott személyautó, busz, oroszokat szállító katonai konvoj, kolbásszal teli utánfutós kocsi. Korzóztak az emberek, ki türelmesen, ki szitkozódva, majd megbékélve, amikor a kolbász mellé kenyér, illetve bor vagy tea került.

Dunaföldvár lakói számára hol áldás, hol átok volt a híd. A város kereskedői az átmenő és megálló forgalom előnyeit élvezték ugyan, de az elkerülő út megépítéséig a központon áthaladó óriási kamionforgalom sok gondot is okozott. Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt tehát újjászületett a földvári híd. S ha már megszépült, keresztelőt is tartottunk. 2002-ben nevet kapott: a dunaföldvári születésű reformkori vízépítő mérnökről, Beszédes Józsefről, aki a Fehérvári utcai temetőben nyugszik.

A Beszédes József híd Földvár ékesség, mint ipari műtárgy bekerült a Tolna megyei Értéktárba. A földváriak és nem földváriak pedig gyönyörködnek a látványában: lentről, a Duna-partról, fentről a Kálváriáról, de élvezzük a szépségét a hídon áthaladva is, akár kocsival, akár gyalog vagy kerékpárral megyünk.

A híd összeköt: két partot, két megyét, két országrészt. S összeköt minket a múlttal is.

85 év – tekintélyes idő egy ember életében, örömökkel és tragédiákkal, gondokkal és szépségekkel, bosszúságokkal és élményekkel. Így van ez a földvári híd életében is.