Megvan Dórika új ágyának helye

Az elmúlt hetekben rendszeresen beszámoltunk egy itt legalábbis szerény sorban tengődő, unokáját egyedül nevelő asszony, Pintér Józsefné kálváriájáról. A hölgy a nyilvánosságtól kért segítséget, amikor ki kellett költöznie addigi, présházból átalakított albérletéből - s a nagy szerencsével kerített új bérleményben áldatlan állapotok, bútorozatlanság várt rá. Ám a DH olvasói, adtunk róla hírt folyamatosan, másképp gondolták: rengeteg ágyat, szekrényt, hűtőt, ruhát, könyvet, tanszert, játékot, élelmet ajánlottak fel, és akadt, akinek felajánlása a szállítás, renoválás volt.

Pintérné a rengeteg adományból semmit nem utasított vissza - gondolva a Szőlőhegyen élő többi szegényre. Ellenben megkérte Mezőfalva szociális, családsegítő és gyermekjóléti szolgálatát, hogy osszák el az adományok számára nem hasznosítható részét. Így is történt.

Tegnap délelőtt például megállt egy kisteherautó (nagy nem fér el...) a szőlőhegyi Kettes sor egyik háza előtt, és két munkás letett egy használt, de jó állapotban lévő ágyat Szabó Veronika udvarába. A három éve munkanélküli, s akkor a dunaújvárosi Lengyel közből Szőlőhegyre költözött, mindennek ellenére életvidám ötvenhárom éves asszony, akit a környéken csak Verocskának ismernek, még délután sem tért magához a meglepetéstől, amikor a küldeményről kérdeztük.

- Nem tudtam az akcióról, amit Pintérné kérése indított el, de bátor dolognak tartom! - jegyezte meg Verocska, aki helyet ugyan már talált az ágynak, de segítséget ahhoz még nem, hogy az eresz alól az első szobába vigye a két részre szedett heverőt. - A múlt héten voltam a családsegítő szolgálatnál, akkor kérdezték, hogy milyen bútorra lenne szükségem. Hát itt - mutat szét Vera a lehetetlenül kicsi és sötét kétszoba-konyhában - szinte minden elkelne, leginkább talán a szekrény. Mondták a szolgálatnál, hogy majd meglátják, mit tehetnek. És most itt ez az ágy. Dórinak nagyon jól jön...

Dóri az egészségügyi szakközepet végzett, huszonhárom évig a kórház gyógyszertárában dolgozó Vera harmadik, legkisebb, most tizenöt éves gyereke. Aki jól érzi magát Szőlőhegyen, annak ellenére is, hogy karácsony előtt harmincegynéhányezer forintos tartozás miatt kikapcsolták náluk a villanyt (majd tizenkétezer forintért fogják újra bekötni...), ezért a vizet is másfél kilométerről, harminc literjével kell hozni, egy babakocsiban tolva a tíz-, illetve húszliteres kannát. Dóri jó közérzete elsősorban a tágas mezők jelentette szabadságon, és a Szőlőhegyen élő számos gyerek biztosította társaságon alapul.

Verocska élettársa is munkanélküli, szerénynek se nevezhető, összesen hatvanegynéhányezer forintot kitevő segélyeiket és a családi pótlékot, gyerektartást a hely nevéhez és szelleméhez méltón a kilencszázhetven négyzetméteres szőlő művelésével és a termés értékesítésével próbálják kiegészíteni.

Míg a környéken sokan a rossz (még annál is rosszabb!) utakra, a vízvezeték hiányára panaszkodnak, addig Vera a közbiztonság hirtelen romlását tartja a legnagyobb problémának. Azt, hogy a lánya nem mehet kísérő nélkül a buszmegállóig, és éjjelenként meg-megdobálják a háztetőt.

- Úgy látszik, van néhány távoli szomszéd, akiknek nem vagyunk rokonszenvesek - jegyzi meg csendesen.

S tovább örül a váratlan ajándéknak, a meglepetésként kapott ágynak. Errefelé egy használt, de megkímélt állapotban lévő, újszerű heverő (hogy az apróhirdetések stílusát idézzük) roppant nagy érték. Nem is beszélve arról, hogy mások: az adományozók, a sorstárs Pintérné, a község családsegítő szolgálata révén jutott hozzá.

A mindig mosolygó Vera el is csendesedik e gondolatra.