Jegyzet - Ajándéknap, emlékül

Államiak, szocialisták, pár éve már egyháziak is a puha diktatúra kegyes szemhunyása mellett, s első királyunk, István neve potyogott olykor Szent Istvánként is, már nem járt érte büntetés. A kereszténység felvétele, az államalapítás, Mária országa ugyan a templomok falai közé szorultak, s a közbeszédbe észrevétlen szivárogtak be már, ám 1988-ban még nem látszott 1989, Nagy Imréék újratemetése és a többi...

Szervezte a város augusztus 20-ikát. Várták a Szent Jobbot, s özönlött a nép. Öregasszonyok rózsafüzérrel, rengeteg fiatal, értelmiségiek, munkások, polgárok, mindenki. Hiszen nem volt tilos. S a Romkertben, a főünnepségen ott állt a „protokoll”! A püspök, a tanácselnök (a későbbi polgármester), a megyei pártbizottság első titkára, (az egyetlen párté, mely lehetett!), s az itt állomásozó szovjet csapatok parancsnoka – egyenruhában, tányérsapkában. És így tovább. Világi és egyházi vezetők, politikai és nem politikai potentátok. Akik így nem álltak egymás mellett negyven éve...

És aztán soha többé. Abszurd, filmszerű kép. Alig fogtuk fel, hogy maga a történelem az a nap. Ki tudhatta még, merre visz az út másnap? Vér nélküli forradalom volt, a béke egyetlen ajándékpillanata, a múlt és a jövő nélküli jelen valószerűtlen lebegése.

A Himnusz szállt az égig, mindenki sírt. Szorosan álltunk, egy tűt nem lehetett leejteni, sehol egy rendőr, nem volt biztosítás. Néhány nap múlva érkezett a hivatalos jelentés: nem történt bűncselekmény. Egy zsebkendő sem tűnt el senki zsebéből. A katolikus mise liturgiájának mondatára ezrek fogtak kezet: Legyen békesség köztünk! Azon a napon senki nem kételkedett.