Kálnay Adél: az idő jól bánik velem

– Iszonyú gyorsan megy. Olvastam valahol, hogy az ember legnagyobb hibája, ha azt hiszi, hogy van ideje. Én sose hittem, hogy van időm, mindig azt hiszem, hogy nincs. Ahogy az életem telik, egyre jobban úgy érzem, hogy hihetetlenül gyorsan múlik az idő. Mint valami illuzionista mutatvány. Miközben egyre több minden segíti az életedet, hogy gyorsabban elvégezd a dolgaidat, egyre inkább úgy éled meg, hogy egyre kevesebb idő van. Ez valami különös dolog. Elmentem nyugdíjba. Annak idején egy csomó mindenre kellett, hogy időm legyen amellett, hogy dolgozom, most azzal szembesülök, hogy még azzal se végzek, amit itthon teszek-veszek. Nem tudok jól bánni az idővel. De szerintem az idő jól bánik velem.

– Hogyan élte meg, hogy abba kellett hagyni a rendszeres munkát?

– Először borzasztóan. Noha készültem rá, de egy komoly gyászmunka volt. Szerintem minden változás egy gyászmunka, csak attól függ, hogy ki milyen intenzíven éli meg a változásokat. Van, aki direkt rajong értük. Én meg nem, és ezért ezt is nehezen éltem meg. Állandóan olyanokat álmodtam, hogy bent vagyok a tanáriban, de a kollégáim nem ismernek meg, vagy olyasmiről beszélnek, amihez nekem már nincs közöm. Végül megtörtént az elfogadás. Ezen túlvagyok.

– Most rengeteget ír?

– Ez is egy csalóka dolog. Hajlamos voltam a rengeteg dolgomra fogni, hogy miért írok keveset, de szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem így függ össze. Abban a nagy, válságos időszakban – egy jó fél év, egy év –, amíg ezt az új ritmust nem szoktam meg, komoly ritmuszavarom volt. Kiesve az előző ritmusból, nem tudtam írni egy sort se. Az ember, mintha igazi szívritmuszavara volna, kapkod a levegő után. Én is így voltam. De ez mind tapasztalat és tanulság, amit az ember aztán beforgat magába. Mindig megvan a maga haszna, amikor az ember szenved. Most már úgy tűnik, hogy tudok írni megint.

Fotó: Ady Géza

– Mostanában mi foglalkoztatja?

– Húha! Elég összetett dolog. Egyfelől bonyolult, másfelől meg igazából nagyon egyszerű. Amióta az eszemet tudom, az élet nagy kérdései, az örök kérdések, az élet, a halál, a szenvedés, az öröm, a hiány, ennek az apró, sejtszerű megnyilvánulásai foglalkoztatnak. Az hétköznapi élet egyszerű történéseibe beszűrődő hatásai ezeknek a nagy kérdéseknek. Mindig is izgatott, érdekelt maga az emberi élet. Hogy éli le, hogy éli meg az életét. Profitál-e belőle? Történik-e valami, levonódik-e valami tanulság? Ha nem, akkor alakító erővel bír-e őrá nézve? Annyi megvizsgálandó élet van, igazából ebből nem lehet kifogyni.

– Leginkább élmény-anyagból dolgozik?

– Ez nem teljesen így igaz. Egyfelől van egy élményanyag, ami az én élményem, vagy valaki másé, vagy egyszerűen csak élményszerű, akár meg is történhetett volna. Viszont ha elkezdem írni, akkor már nem az van, amit én akarnék, vagy a valóság követése, hanem önjáró lesz a történet, és önmagát írja. Ezt anyukám már megszokta, mostanában már nem mondja, amikor elolvas valamit, amiről ő is tudott, hogy „de fiam, ez nem is így történt”. Például a Régi képek könyvnél, ami most jelenik meg, rengeteget segített. Mivel a történetek háromnegyede tizennyolc és negyvenöt között játszódik, ez gyakorlatilag anyukám fiatalkorát jelenti. Pár éve megkértem őt, gyűjtsön nekem sztorikat, neveket. Főleg neveket, mert a jó nevek nagyon fontosak. Anyukám felírta jegyzeteiben, hogy kik voltak a hintóskocsisok, a mérnökök, az aknászok neveit, neveket a kaszinóból, a kantinból. Megállt az eszem. Aztán elkezdett sztorikat írogatni. Írta, írta, írta. Nekem ez egy óriási dolog volt. Elolvas az ember mondjuk három mondatot, és mintha egy ablak nyílna ki, egyszer csak ott egy történet. Anyunak nagyon sokat köszönhetek, ő volt az anyaggyűjtőm. Ráadásul olyan ízesen tud mesélni, mint amilyen élvezettel evett régen. Egy élet jelenik meg, amikor anyu elkezd mesélni a régi időkről. Ez nekem nagyon-nagyon jó volt. Hogy egy alkotópáros vagyunk. Így lett a Régi képek. Anyunál találtam egy csomó régi képet, amelyek a nagymamámról, annak családjáról, tehát a szűk családról készültek. Én hihetetlenül szeretek egyébként is fényképeket nézni. Nem is fontos, hogy ismerjem azokat, akik a képen vannak. Valami van a képen, ami nincs ott. Valamit sugall a kép, és ez hihetetlenül izgalmas.

– Játszott már a gondolattal, hogy egy másik korban milyen lenne élni?

– Hát hogyne! Mindenképpen a békebeli Magyarország, a századelő a szimpatikus, de azzal nem nagyon álmodtam. Viszont oda nagyon szívesen visszamennék találkozni írókkal, találkozni művészekkel, egyáltalán megmerítkezni a boldog békeidők hangulatában. Csak ne tudnám, hogy mi jön utána! Viszont valahányszor álmodtam, azok középkori álmok voltak. De a középkorba rettegnék visszamenni.

– Miért fél attól, hogy egyszer csak egy fénykép lesz?

– Beleborzongok. Nyilván benne van az elmúlás, hogy úgy leszek fénykép, hogy én már nem leszek. Csak ott leszek valakinek a kezében

– Ez baj? Ön is egy mosolygós fénykép lesz.

– Azért be kell vallanom, hogy türelem ide, elfogadás oda, az elmenés ebből a világból, azért engem foglalkoztat. Félelemnek nem nevezném, de azt hiszem a kulcsszó a veszteség. Elveszíteni azt, hogy gyönyörködője, élvezője, látója, résztvevője vagyok ennek a világnak. Vagy otthagyni azokat, akiket szeret az ember, akiket még szeretne látni. Az eszem egészen mást mond erről, meg az olvasmányaim. Még a meggyőződésem is mást mond, de ez a zsigeri dolog azért ott van.

– Fontosabb ez a könyv, mint az előzőek?

– Azt nem tudom megmondani, hogy fontosabb-e. Mindig vártam valamelyikre. Jelenleg azért a legfontosabb, mert ez már régóta foglalkoztat. A nagyanyám, az ő világa nem tudni miért adott nekem olyan sokat, miért annyira fontos. Ha összeszámolnánk a novelláim és a verseim közül is azt – akár a meseregényeket is beleértve –, hogy mennyi embernek adta az alakját a nagyanyám, meglepődnénk. Hogy hány és hány mondatot írtam le úgy, hogy magamban tudtam, éreztem, hogy ezt ő mondta. Miközben nagyon-nagyon régen meghalt. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, de nem az egymáson csüngünk, lógunk kapcsolat volt. Nyilván, amikor megint csak őhozzá és őhozzá fordulok, akkor az csak azért van, mert valamit még mindig nem tudtam úgy megfogalmazni, ami nagyon igaz. Lehet, hogy sose fogom tudni. Most például egy novellát kezdtem el írni, amely történetet egy unoka mond el, aki már felnőtt, és úgy meséli el a nagyanyja élményét. Még csak az elején tartok, de már érzem, hogy most megint valami olyan történik. Eredetileg azt hittem, hogy esetleg az a nagyanya én vagyok, de megint látom, hogy ez több emberből álló nagymama lesz, és hogy az én nagyanyám benne lesz, az biztos. Visszakanyarodva a könyvre, nagyon sok minden felfejtődött róla, amit éreztem benne. Amit az ő alakja még mindig elbír, hordozni tud. Ilyen szempontból nagy élvezettel írtam, de azt is elárulom, hogy nem olyan lett, mint amilyenre eredetileg terveztem, mert több történet van, mint amit az erőm, energiám, lehetőségem engedett megírni az elmúlt időszakban. Azt remélem, később megírom majd azokat a történeteket.

– Az idő teltével türelmetlen lett, vagy bölcs?

– Ha egy kicsit az a szinonimája a türelemnek, hogy elfogadóbb, akkor mindenképpen türelmesebb lettem. Nem kapkodok, nem várom, hogy mikor lesz már valami, hanem tényleg igyekszem megélni a pillanatot. Nem tettem ezért, nem gyakoroltam. Valahogy kialakult. Ez mindenki szempontjából jó. Ennek így is kell lenni.