Arra jutott, hogy az egyik szép, tőrös botját felajánlja árverésre

Néha valóban elképesztő véletlenek történnek! Véletlenek?! Néha nehéz hinni a véletlenekben.

Egy kiskutya megszökik otthonról, komoly kárt okozó csínytevésekbe keveredik, fülönfogják, hazaviszik - és ennek akár egy egész család életét alapvetően befolyásoló következményei lehetnek.

Szerencsére pillanatnyilag úgy néz ki, hogy ezek a következmények kedvezően befolyásolják majd egy nagy család életét. Megérdemlik.

A történethez tartozik még egy szemrevaló és nagy meleget sugárzó kályha, valamint egy nyugdíjas ezermester is, aki e kályha mellett ücsörögve szokott töprengeni. Mi tagadás, aligha egyedül jutottam arra a gondolatra, hogy talán nem csak az a bizonyos kályha sugároz magából nagy melegséget...

Akárhogyan is, örülök, hogy végighallgathattam ezt az önmagáért beszélő történetet!

Azt mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Én nem tudhatom - de figyeljék ezt a történetet!

Aranyos Sándor azzal a remekbe készült tőrös botjával, amit önszántából árverésre bocsátana egy jó cél érdekében
Fotó: Zsedrovits Enikő

Ilonka néni, egy baracsi idős asszony kertjébe beszökik két kóborló kutya. Vadászni kezdenek a tyúkokra: kivégzik mind a tizenhatot. Ilonka néni szól a szomszédjában lakó Sanyi bácsinak, jöjjön át, fogja már meg ezeket a beste kutyákat. Sanyi bácsi jön, megfogja a kutyákat, és szól a rendőrnek is, derítse ki, honnan jöttek az ebek. A rendőr tudja, hogy ebben a gyepmester tud segíteni, telefonál tehát a szakembernek.

A gyepmester eljön Sárbogárdról, hozza a csipleolvasóját, megállapítja, hogy az egyik kutya fene tudja, kié, a másik gazdája viszont itt lakik nem messze. Sanyi bácsi fogja hát az utóbbi kutyát, visszaviszi dohogva, mert a kutyatulajdonost ismerve, kicsit bánja már, hogy eljött a gyepmester. Lám, a becsületes, szabálytisztelő ember, aki csipet varrat a kutyájába, ahogyan azt kell, most fizethet - aki viszont fütyül a szabályokra, az ezt is megússza.

A gazda és családja nagyon örül a megkerült kutyának - aztán már kevésbé örül. Kiderül, hogy nincs annyi pénz a háznál, amennyibe a gyepmester útja kerül. Aztán az is kiderül, hogy a kutya gazdája már második éve rákos beteg, nagyon beteg, ami nagyon sok pénzbe kerül, különösen, hogy dolgozni sem tud, pedig van munkája, és kellene a pénz nagyon: négy gyerek van a családban, mind tanul, kezelésekre Pestre kell járni, a végét járja a tüzelő

Természetesen mihelyt pénz áll a házhoz, kifizetik a gyepmestert is, meg a tyúkokban esett kárt is. (Azóta már kifizették. Ilonka néni, a néhai tyúkok tulajdonosa, mikor megtudta, hogy kikről van szó, rögtön elengedte a kártérítés felét.)

Sanyi bácsi viszont megdöbben. Addig is, amíg a kutya gazdái pénzhez jutnak, kifizeti a gyepmestert. Hazamegy. Leül a jó meleg kályha mellé, és a sorson (vagy Isten útjain?) morfondírozik. Ha nincs az az elszökött kutya, senki meg nem tudja, hogy a gazdái mekkora bajban vannak. Pedig milyen rendes emberek! Húsz éve élnek itt, Baracson, eddig mindenkinek segítettek, akinek s amiben csak tudtak, gondozzák az itteni kis templomot is, a férj a vasműben esztergályos, a feleség a faluban szociális munkás, a gyerekek jól neveltek, szorgalmasak, illemtudók.

Sanyi bácsi: Aranyos Sándor, az atomerőmű nyugdíjas lakatosa, újító, feltaláló, fafaragó, fegyvergyűjtő és fegyverkovács, a történelem rajongója arra a gondolatra jut, hogy valahogyan segíteni kellene az elkóborolt kiskutya gazdáinak: Simon Attilának és családjának.

S még ott, a forró kályha mellett kitalálja azt is, hogy hogyan.

Otthona falán talán egy centiméternyi szabad hely sincsen: alabárdok, fokosok, tőrök, kardok, szablyák, lándzsák, faragott botok díszítik az egyébként is takaros lakást. Híre van Sanyi bácsi fegyvereinek! Sok szép munkát tudhat maga mögött, múzeumi kiállításai is voltak. Egyszer egy tehetős ember annyira beleszeretett hat díszesen faragott tőrös botjába meg azok tartójába (valóban roppant szemrevaló a készlet!), hogy ötmillió forintot kínált az egészért, készpénzben, azonnal fizetve.

Simon Attila második éve súlyos rákbeteg. Most áll sorsdöntő kivizsgálások előtt
Fotó: Zsedrovits Enikő

Ez kerekítve nyolcszázharmincháromezer forintot jelent botonként. De Sanyi bácsi nem adta el azokat a botokat.

Egyáltalán nem ad el ugyanis. Soha, senkinek. Legfeljebb (nagy ritkán) odaajándékoz egyet-egyet általa igen tisztelt embereknek, véletlenül sem politikai hovatartozás, cím, rang, pénz vagy beosztás szerint, hanem kizárólag emberi értékek alapján. Úgyhogy akinek Aranyos Sándor-féle botja van, az úgy becsüli, mint mások a Kossuth-díjat.

Most azonban, kályha melletti töprengése során arra a gondolatra jut, hogy egyik szép, tőrös botját felajánlja árverésre. Licitáljon rá, aki tud, s a legtöbbet kínáló megveheti. A szerencsés vásárló nevét egy külön kis réztáblácskába vésve felerősíti a megvett botra, legyen neki igazi, eredeti, egyéni séta- és túraeszköze.

Az árverést rendezzék meg a falu, azaz Baracs internetes honlapján. A licitáláson befolyt pénzzel pedig a község (figyelik: a község! Nem ő!) segítse meg Simon Attila családját.

Mondom a negyvenhárom éves Attilának, aki hála Istennek: testi romlása és lelki zuhanása után mára jobban van, már mosolyogni is tud, most áll sorsdöntő kivizsgálások előtt, szóval, mondom neki és az apjuk minden rezdülésére ihletett komolysággal figyelő gyerekeinek (a legfiatalabb nyolcéves, a legidősebb tizenkilenc), és mondom a párját még pillantásaival is simogató feleségének, hogy mire jutott Aranyos Sándor a kályha melletti töprengésével.

Nagyon zavarban vannak. Nagyon meghatódnak. Nagyon nem tudják, mit mondjanak. A kérés szó számukra csak fohászokban létezik. Talán még ott sem mondják ki. Azt mondják: ami nagyon kell, arra jut náluk pénz. Ami meg olyan, hogy nem kell nagyon, az majd megoldódik valahogy. Sokan vannak, akiknek sokkal nehezebb az élet, mint nekik, mondják Simonék. Mindig erre gondolnak. Így lehet csak túlélni azt a válságot, amiben vannak.

Őket nagy szeretettel fogadták be itt, Baracson, mondják. Most, szorultságukban még jobban érzik ezt a szeretetet. A templomban is ajándékot kaptak karácsonykor. Csak azt szeretnék, hogy legalább egy picit visszaadhassanak ebből a szeretetből.

Ezt mondják Simonék. Hamarosan meglesz az árverés. Majd tudósítunk róla. Isten útjai kifürkészhetetlenek? Talán nem is annyira.