Nagy ünnep, próbával

De hát akkor nem lenne hagyományos ez az ünnep! Két napja kezdődött de már véget is ért egy minden tavasszal beköszöntő szezon: a középiskolások ballagásának évadja... Pénteken délután a Lorántffy, a Dunaferr, a Hild, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari, a Bánki középiskolák negyedikesei vettek hivatalosan is búcsút az őket négy éven át nevelő, oktató intézményektől, szüleik, rokonaik, barátaik és diáktársaik, tanáraik előtt, amint arról szombaton megjelent lapunkban megjelent fényképes tudósításunkban már beszámoltunk.

Szombaton délelőtt a Széchenyi és a Rudas végzősei folytatták a sort. Ez a búcsú természetesen csak ideiglenes bár a hagyományoknak megfelelően roppant ünnepélyes és látványos volt, amelyet az alkalomhoz illő meghatódottság kísért mindenkinél.

Hiszen az ünnep után a legalább annyira fontos kötelesség következik: a gyakran egész életünket jóelőre (és nem mindig kellemesen) meghatározó érettségi vizsga, régi szóval a matura követelményeinek teljesítése. Biztos vagyok abban, hogy az ünnep ideje alatt is sokszor fel-felötlött a szépen fésült fejekben, hogy vajon sikerül-e, és ha igen, akkor hogyan, milyen eredménnyel sikerül majd a nagy próbatétel?

De valószínűleg nem utoljára tapasztalták e hétvégén az 1995-ben született évjárat tagjai sem, hogy a nagy ünnepek akkor igazán ünnepélyesek és emlékezetesek, ha nagy próbatétellel járnak együtt! Sok sikert mindenkinek!

Az újságíró jegyzete

Természetesen többnyire irigylem a ballagókat. Irigylem fiatalságukat - amit én nagyjából már el is felejtettem. Irigylem szépségüket, eleganciájukat, fellépésüket - még akkor is, ha tudván tudom, hogy ennek tetemes anyagi hátterét sokszor vért izzadva teremtette elő a családjuk. Irigylem tudásukat - mert az nem csak az én érettségim óta eltelt négy évtized természetes fejlődésének, az emberiség tudományának növekedése miatt lett alaposabb, hanem azért is, mert a maiak minden negatívum ellenére mégis sokkal szabadabb légkörben, nagyobb távlatokra tekintve tanulhattak, mint mi.

Irigylem tőlük ezt a szabadságot is - hiszen ha számukra még nem is természetes, hogy a vakációkat tengerparton töltsék, hogy megnézzék Párizst, New Yorkot, de ez semmiképpen sem tűnik annyira lehetetlennek, mint szüleiknek. Mégis van, amit nem irigylek tőlük! Azt a kőkemény, életre-halálra menő harcot, amit ma nem csak a karrierért, a boldogulásért, az előrejutásért hanem a puszta megélhetésért is folytatniuk kell.

Ki tudja, meddig?

S nem irigylem tőlük azt a döntést, ami egyre többek előtt merül fel: itthon vagy külföldön folytassam ezt a harcot?
Ha kérhetem: maradjatok!