A rock maradt a régi!

Hiszen korszakokat, életeket szinte lehetetlen összehasonlítani. Meglehet, a mai fiatalokat (tisztázandó, hány évestől hány évesig terjed a vizsgált korosztály) a hideg kirázná attól, amit elődeik a hatvanas években, de még a hetvenesekben is átéltek. Az öregeket (és ez nem eposzi jelző: hatvan év körüli a nagy generáció derékhada!) viszont a teljes nihilnek tűnő, a szemükben eleve atomjaikra hullott bulik és a minden helyett használt kábszerek riasztják.

Akkor rögtön egy pontosítás: Andrádi, aki zenéléssel töltötte egész életét, külföldön vendéglátózott billentyűsként és énekesként, gitársulit tart, tankönyvet írt róla, nos, ő természetesen nem a Delta szólógitárosa volt. Hanem a Ponté. Az előbbi a Hangulatban játszott, a másik az Arany Csillagban. (Amelynek épülete ma irodaház - és a DH szerkesztőségének is helyet ad...)

De a június 16-i bulin elmosódtak ezek a különbségek, és a régi, dunaújvárosi beatzenészek kisegítették a tagjaiban megfogyatkozott Deltát. A Castrumból. A Cordból. És még ki tudja, hány formációból.

A múlt héten fellépettek névsora: Andrádi György (szólógitár), Ágyik József (dob), Katona György (csörgődob, ének) Szennay Ferenc (billentyű), Széles Miklós (ének, harmonika), Váczi László (ritmusgitár).

Az eredeti Deltában Váczi László (Laca) volt a vezető, a zeneszerző, a ritmusgitáros, a szájharmonikás. Simon Gábor, majd Boda Ákos volt a szólógitáros, Görbe Bálint (Csupák) dobolt, Bíró Béla (Poci) játszott basszusgitáron, Pénzváltó Miklós (Stex) volt az orgonista, Nedesoczky Miklós (Sócki) énekelt.

Az eredeti Deltában Váczi László (Laca) volt a vezető, a zeneszerző, a ritmusgitáros, a szájharmonikás. Simon Gábor, majd Boda Ákos volt a szólógitáros, Görbe Bálint (Csupák) dobolt, Bíró Béla (Poci) játszott basszusgitáron, Pénzváltó Miklós (Stex) volt az orgonista, Nedesoczky Miklós (Sócki) énekelt.

Görbe és Pénzváltó disszidáltak (ifjaknak: engedély nélkül elhagyták az országot, külföldre szöktek), a többiek boldog-boldogtalan nyugdíjasok. Szennay kakukktojás: ő öregkorára költözött ide.

Simon valahol Pesten él, a többiek, ha az országban, akkor Dunaújvárosban és környékén. S bár mindegyik csütörtöki fellépő játszott hosszabb-rövidebb ideig hivatásos zenészként, nem csináltak karriert. Felvonószerelő, karbantartó, maszek boltos, vendéglátós, külföldön biztonsági őr lett a többségből.

Karrierjük, legendájuk, tán életük egyik csúcsa az 1968-as, televíziós Ki Mit Tud?-vetélkedő volt, amelyben a Delta a döntőben zenélt. Mégpedig saját szerzeményüket: a Tinódi Lantos Sebestyén átdolgozott szövegére írt Summáját írom Eger várának című számot!

Nem nyertek. Legalábbis a tévében. De kis híján a vállukon vitték őket kortársaik idehaza.

El is jött a kortársak közül csütörtökön mindenki, aki tehette. Vagy százan...

Aki nem volt ott, valószínűleg már lélegeztetőgépen van. Vagy a felhők szélén lóbálja a lábát. Esetleg pénze nincs, hogy Svédországból, német földről, Amerikából hazajöjjön. Vagy nem tudott a buliról.

Istenem, micsoda arcok voltak ott! Még mindig hátközépig érő, de már ősz hajjal, esetleg kopaszon. Kövéren. Deszkasoványan. A legtöbb már túl az első műtéten, néhány nehéz betegségen. Vagy éppen egynek a közepében. Konszolidált utcai ruhában, vagy talán ugyanabban a szakadt farmerben és fejkendőben, amiben negyven éve a Bartók-aulában, a Tinédzser Partyn tombolt. Most kerekesszékben. Vagy a lábát húzva. Szemüveggel. Ráncosan.

Örökifjún!

You really got me! (Egészen a tiéd vagyok!) recsegett a Kinks száma (ki emlékszik ma már rájuk?!). Hogy rögtön rávágják a Steppenwolftól: Born to be wild! (Vadnak születtem!)

Voltam az újra összeállt Delta próbáján tavasszal, a Papírgyári úton, egy próbateremnek kinevezett üzemépületben. (Ó, a próbaterem ma is örök gond! Ez bizony nem változott!)

Nem mondom, ott keményebben, karcosabban, durvábban szóltak, úgy, ahogyan a rocknak szólnia kell: semmire sem tekintettel!

Most szerényre sikerült a hangzás. Nem a saját cuccukkal játszottak, s ahogy megtelt a terem, megváltozott az akusztika: ezt legközelebb majd figyelembe veszik.

Mert lesz legközelebb, természetesen! Valamikor a nyár végén, az ősz elején, ez még nem dőlt el, de a csapat fellép a Béke étteremben, egy klasszikus bulin!

El ne felejtsd...

És másképp is lesz folytatás. Az újra vitézkedő Deltába néha beugrik dobolni Váczi nagyobbik unokája, Varga Teó. Ismerős a név? Hát persze! Apja Varga Lívius a Quimbyből... Szép sort lehet felállítani ily módon idősebb Váczitól, a maga magát kiművelte kisapostagi hobbihegedűstől, aki Laci fiát csellózni taníttatta - míg a korai Beatles és a gitár végzetesen és véglegesen elcsábította a mai nagyapát!

Én úgy látom, hogy Váczi a lelke ennek az egész visszatérésnek. Az egykori zenekarvezető ma is nagy tapintattal, barátsággal és határozottsággal kormányozza a társaságot. Igaz, amit régen nem tudtak, abban máig sem javultak: semmi látvány, semmi színpadi mozgás, nulla hatáselem - csak a puszta zene.
Viszont abból, amit régen tudtak, szinte semmit nem felejtettek!
Mi sem. Legfeljebb letagadjuk. De akkor is szép volt!

Amit hallani akarunk...

A közönség is megérdemelt volna egy díjat. Egyszerűen azért, hogy összejött. Volt, aki Svédországból. Más épp hogy nem ment külföldre. Miattuk! Egészen kis túlzással: a zenészek csörömpölhettek volna rozsdás fazekakon és pengethetnek foszladozó ruhaszárító köteleket – a közönség akkor is imádja őket! Valamint: játszhattak volna tolószékből és infúzióra kötve, akkor is a régi, tinédzser bálványokat látták volna a színpadon! Magukat... A nosztalgiabulik már csak ilyenek. Kritika, ha egyáltalán, csak titokban hangzik el, a dicséret azonnali és hangos. Nem azért megyünk ilyen helyekre, hogy zenei újdonságokat, még oly zseniális felfedezéseket halljunk, hanem azért, hogy azt, de pontosan  ugyanazt halljuk, amit akkor, amikor a Mari... Vagy a Jóska... Esetleg a többiek... És lám: pontosan ugyanazt halljuk! Akkor is, ha egy hangot eltévesztenek. Mi öntudatlanul kijavítjuk, és a mi fülünkben már a hibátlan hang cseng. Amit hallani akarunk. 

SZERINTEM – Pekarek János jegyzete

 Mindez természetesen nem csak zene. Sőt: talán zene a legkevésbé. És nem csak nosztalgia. Bár abból azért volt rengeteg. De ez egy kicsit olyan, mint a szüzesség elvesztése. Elmúlhat utána sok-sok évtized, jöhetnek nagy szerelmek – de az elsőt soha nem felejti az ember. Jöhetett a rock után megszámlálhatatlan irányzat, diszkóslágerek és világzene, a rock: örök! Annak a nemzedéknek legalábbis, amelyik először ebben fedezett fel egyszerre két dolgot is: a szabadságot és a közösséget. Értékelhetnénk úgy, hogy lám, mi lett ezekből, mivé lett a szabadság, mit ért a közösség, de mi a fenének. Lehet, hogy mindkettő csődöt mondott, avagy mi mondtunk csődöt mindkettővel, és lehet, hogy más értékek csábítottak el minket, esetleg választanunk kellett szabadság és közösség között – de jobb máig nincs.