Megnézni emberi kötelesség

Fontos viszont, hogy mindjárt az elején megemlítsük: ez a nagyon fontos (és hadd hangsúlyozzam: nem csupán a KMI-nek, nem csupán a művészetbarátoknak, a fotózás szerelmeseinek és/vagy a sznoboknak, de az egész városnak, mindannyiunknak fokozottan az) kiállítás soha nem jöhetett volna létre a Magyar Nemzeti Múzeum, a kulturális minisztérium, továbbá sok-sok tucatnyi (ha épp nem sok száz) különféle rendű és rangú közreműködő hathatós segítsége, önzetlen/pozitív hozzáállása, közös akarása, rengeteg munkája nélkül. És ez esetben, kedves dunaújvárosiak, bizony szegényebbek lennénk. Nem kicsit.

Robert Capa ugyanis nem csupán Magyarország (pillanat... de, azt hiszem, nyugodtan kimondhatom) legnevesebb fotográfusa, avagy, mai szóval, ha tetszik, sztárfotósa; nem csupán igazi self-made man; kalandvágyó, rejtői értelemben is vagány, a halált megvető riporter és haditudósító volt. Robert Capa - ezt mutatja be kristálytisztán a Dunaújvárosban még egy teljes hónapon át vendégszereplő anyag - kiváló, a szent képet és a megfelelő pillanatot mindennél előbbre helyező fotós. Ráadásul ez a válogatás szinte kizárólag remekművekből áll: öreg hiba lenne azt hinni, hogy Capa csupán a több szempontból is méltán világhírűvé lett A milicista halála című legenda alkotója (az e kép körül hetven éve keringő mendemondákkal kapcsolatban rövidesen eleresztünk még egy tisztázó és bizonyító erejű körmondatot).

Capa nem csak a szenzációsan elkapott pillanatok mestere: nem is csupán vérfagyasztó, csibészes merészsége (hogy állva fotózza a lövészárokban lapuló katonákat, az alap...) nyűgözi le a nézőt. Mindezek kitűnő fotóssá, nagy dokumentátorrá tennék. Capa viszont szerintem attól lesz zseni, hogy látszólag apró, mi több, jelentéktelen részletek felmutatásával is mindennél világosabban ad át egy könyvnyi információt korról, környezetről, az emberről, bármiről - a dolgunk annyi, hogy jól megbámuljunk egy képet. S elveszünk benne, már az elsőben, megjósolhatom - mert magába szippant, mint minden, ami nagyszerű. Elég előbukkannunk a végén, miután alaposan meggyötört minket a képekről belénk szivárgó szenvedés, megtépázta lelkünket saját fajunk néhány dicstelen tette (amik, Capának és követőinek köszönhetően, mégsem maradnak rejtve a világ előtt). S jut pár friss csepp is mindenkinek: a hősök dicsőségéből, a győztesek diadalából, a harc mámorából.

Capa úgy, de legalábbis hasonlóképpen, a maga teljességében mutatja meg a háborút, mint Hasek a Svejkben (amely, mellékszál, nekem, lakatlan szigetre utazás esetén A Könyv, s amely furcsa mód úgy láttatja minden háború összes borzalmát és számomra szerencsére felfoghatatlan iszonyatát, hogy megrepedünk a röhögéstől - még mielőtt érkezésünk lenne elsírni magunkat) - szóval Capa úgy drámai, hogy nem dramatizál túl. Beéri azzal, hogy megmutatja a fedezéket kereső, vakondok módjára árokba bújni készülő német parasztasszonyt és két gyermekét; kopaszra borotvált francia kollaboráns nők szégyenmenetét; egy döbbenetes tekintetet, egy árulkodó mozdulatot, egy mindent készségesen elmesélő tájat. Életlen a kép, bemozdult a normandiai partraszálláskor: igen. Ez is a produkció része ugyanis: Capa szintén akkor száll partra, s a vízben áll. A berlini bevonuláskor a dzsipjét vezető kiskatonát pózoltatja a horogkeresztes stadion előtt... Mert ő ott van, mindig a frontvonalban, mindig ott, ahol történnek az események, mindig tíz lépéssel közelebb, mint ahol normális ember állna. És akkor röpke kanyar a milicistához , amelynek valódiságáról készítése óta polemizálnak: emberek, hát tényleg van, aki ezeket a képeket látva elhiszi, hogy Capa lett volna, aki megkér valakit, essen már össze látszólag holtan... Hagyjuk... szóra sem érdemes - nem mellesleg, de látható a tárlaton az a képe is, amit a végzetes aknára lépés előtti másodpercben készített...

Robert Capa életmű-tárlata szigorúan kötelező anyag: minden dunaújvárosi, minden magyar, és minden ember számára. Nekünk csak pár lépés.