Ádám Krisztián nem fél és nem csinálna mást

Ádám Krisztián nálunk is fellépett

Ha van egy képünk arról, milyen is egy hús-vér artista testközelből, akkor egy magas, izmos, atletikus alkatú férfit képzelünk el. Ádám Krisztián pont ilyen, már messziről ki lehet szúrni a megannyi cirkuszi előadó közül. Nem csoda, hiszen ő a porond egyik legfényesebb csillaga, de erről majd később…

Mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról és arról, hogy lett belőled artista? Gondolom, az Ádám név nem csupán a véletlen műve.

– Valóban nem, ha jól számolom, én már a nyolcadik generációja vagyok a kétszáz éves Ádám dinasztiának. Ebből adódóan már a cirkusz világában nőttem fel, egészen kicsi korom óta csak ez az út lebeg a szemem előtt. Őszintén szólva sosem gondolkodtam azon, mi mást is csinálhatnék, mint ezt. Először hatévesen léptem fel, akkor egykerekűn bicikliztem, igaz, akkoriban még a talaj közelében mozogtam. Huszonöt éves vagyok, szóval már majdnem húsz éve lépek fel a nagyközönség előtt.

Drótkötélen és a halálkeréken láthatnak a nézők. Volt valaki a családban, aki szintén ilyesmivel foglalkozott?

– Nem, senki nem volt kötéltáncos a családban. Egyszerűen csak ez tetszett meg, és elkezdtem gyakorolni. Általában úgy megy ez, hogy magunktól és a gyakorlati tapasztalatokból építkezünk, szóval nem tanított senki. Akik ezt tanulják, azok artistaképzőbe járnak, és nem születtek cirkuszos családba. Nekem ezzel úgymond szerencsém volt. Meg azzal is, hogy a magas drótos mutatványaimmal sikerült bejárnom a világot, hiszen ez olyan ritka és veszélyes produkció, hogy Magyarországon csak én csinálom. A halálkereket már többen, az viszont talán még látványosabb és nem kevésbé veszélyes mutatvány.

És mással nem is próbálkoztál sosem? Kitaláltad, hogy drótkötél és nem volt megállás?

– Szinte így történt, de azért próbálkoztam mással is, például hengeren egyensúlyozva zsonglőrködtem, de annyira nem tetszett. Ami megmaradt, az az állatokkal való foglalkozás. Szeretem őket és jó együtt dolgozni velük, a zsonglőrködés lóháton ma is a repertoáromban van. Ráadásul most érkezett két új ló is a családba, hatalmas, különleges fajták, de velük még sokat kell gyakorolni, mielőtt porondra lépnek.

Az unokatestvéred, Olivér oroszlánokkal dolgozik együtt, ez a vonal nem vonzott sohasem?

– Dehogynem, én is próbálkoztam vadmacskákkal. Azért is hiányzik az egyik ujjpercem, mert mikor tizenhat évesen egy próba után simogattam az egyik állat pofáját, leharapta. Azonnal lebénult, és olyan gyorsan történt, hogy fájdalmat nagyon nem is éreztem, meg nem is számítottam rá, mert nem direkt csinálta. Azt hitte, hogy jutalomfalat vagy ilyesmi. Mindig jutalmazással idomítjuk egyébként az állatokat, más módszer szóba sem jöhet nálunk.

Gondolom, azóta tartasz az oroszlánoktól. Más sérülést nem szenvedtél a pályafutásod alatt?

– Egyébként nem félek tőlük. Vadállatok, de a balesetem nem azért volt, mert olyan neveletlenek vagy agresszívak lettek volna. Egyszerűen csak maradtam inkább a kötélnél és a halálkeréknél. Nagy esésem nem volt még, egyszer eltört a kézfejem, és olyan előfordult már, hogy le kellett ugranom a halálkerékről, mert elvesztettem az egyensúlyomat és inkább ugrottam, mint estem. De sem ezek, sem az oroszlános baleset nem tudja elvenni a kedvem.

Bejártad már a világot, milyen a cirkusz a világ körül?

– Ez változó, minden ország minden városa más és más fogadtatásban részesít, és a közönség reakciói is roppant különbözőek. Ami viszont nagyon különbözik a magyar színtértől, hogy a karácsonyi szezon hihetetlenül kiemelt, hatalmas

show-k­kal és gyönyörű díszletekkel ­készülnek a társulatok, és tele van a nézőtér. Itthon mindössze egy-két cirkusz próbálkozik ezzel, de nálunk még nincs kultúrája. Egyébként jártam már Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Törökországban és Las Ve­gasban is, és még folytathatnám a sort. Mindenhonnan új élményekkel tértem haza, ráadásul még városnézésre is jut időm, ami fantasztikus.

Ennyire értékelik a veszélyes produkcióidat, hogy egészen a tengerentúlról is kapsz meghívásokat?

– Igen, mert valóban nagyon veszélyes ilyen magasságban kötéltáncolni, az emberek pedig szeretik az extrém produkciókat. Ami viszont óriási öröm számomra, hogy itthon is sokan foglalkoztatnak, sőt, a szakma egyik legnívósabb elismerését is megkaptam idén, ugyanis 2018-ban a Porond Ifjú Csillaga díjjal tüntettek ki. Az elismerést 1991 óta minden évben megítélik egy fiatal artistának és a Fővárosi Nagycirkuszban adják át március 15-én, viszont én pont Nyíregyházán léptem fel akkor a Circus Americával, és egészen odáig utazott le Szabó Tünde sportért felelős államtitkár, Fekete Péter miniszteri biztos, a Fővárosi Nagycirkusz főigazgatója, valamint Eötvös Tibor artistaművész, az Artistaművészek és Cirkuszi Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Ez egy nagyon nívós elismerés, és bár előre felvették a kapcsolatot velem, egy ilyen elismerésre nem lehet eléggé felkészülni.