Levelek Nórinak

Kedves Nóri!

Miután a liberalizmus általános történeti jegyeivel megismerkedtél, nézzük meg néhány konkrét megjelenési formáját. Nehéz lenne minden területre kitérni, csak három dologról fogunk írni: most a gazdasági liberalizmusról, majd a következőkben a nevelés és a vezetés terén tapasztalható liberalizmusról.Korunk meghatározó gazdaságfilozófiai gondolkodásmódjának számító laissezfaire (ejtsd: lesszéfer), a gazdasági liberalizmus nem XX. századi jelenség.

Először Franciaországban tűnt fel, a XVIII. század közepén. Első fénykorát az 1830-as években élte, ez idő tájt kristályosodott ki a három, alapvető gazdasági tétele. Az itthon sokáig agyonhallgatott gazdaságtörténész,Polányi Károlyegy, még 1946-ban keletkezett művében, a Nagy átalakulásban összegezte a liberális gazdaságpolitika lényegét (is). Először, hogy a munkaerő árának a szabad piacon kell kialakulnia, másodszor, hogy a pénz létrehozását alá kell rendelni egy automatikus mechanizmusnak, harmadszor pedig, hogy a javak országok közötti szabad áramlását nem lehet akadályozni. Lényegében tehát a munkaerőpiac, az aranystandard és a szabad kereskedelem elveként ismert liberális tételekről van szó. Az eszme második fénykorát az 1920-as években élte, de a gazdasági válsággal kimúlt az önszabályozó piacmítosza, hogy aztán újraéledjen az 1950-es években, majd ismét visszatérjen az 1990-2008 közötti időszakban, amikor is egy újabb gazdasági világválság ugyancsak megingatta a mindenhatóságába vetett hitet. A gazdaságban liberális elveket vallók szerint a gazdasági szereplőknek szabadnak és mentesnek kell lenniük mindenfajta állami beavatkozástól. Hadd menjenek a dolgok a maguk útján, ne avatkozzon bele senki. Gazdasági értelemben ezt jelenti alaissezfaire, laissezpasser francia kifejezés. A liberális gazdasági szellem sok mindent a polgárok, a vállalkozók, a gazdasági szereplők ésszerű belátására épít.

Alapeszméi között megfogalmazódik a gazdasági szabadság erőteljes érvényesítése, a növekedés, a modernizáció,az újraelosztás csökkentése éppúgy, mint a termelés, a rendszerek szervezésének minél nagyobb hatékonysága,a piaci verseny szabadsága. A laissez-faire-ben nagyon sok belső ellentmondást, rendszeren belüli ellentétet lehet megtapasztalni mind elméleti síkon, mind a hétköznapi gyakorlatban. Sokféle liberális módszer, nézet van, ami első látásra szimpatikus, aztán ha jobban megvizsgáljuk, már nem is tetszik annyira. Egyikről-másikról nem is tudjuk, hogy az liberális nézet. Minek tekintsük például azt a gazdasági szervezetet, amelyik egy munkaerőt fizet, de másfél helyett dolgoztatja? Zsugori harácsolónak, vagy modern, növekedni akaró racionálisan szervezett cégnek? Attól függ! Ha én vagyok az alkalmazottja, harácsoló, ha távolról nézem, ügyes, innovatív szervező. Elvileg egyetértünk azzal, ha egy vállalkozás elvándorol, mert máshololcsóbban tud termelni. Szíve joga, nem tarthatja vissza senki, a saját pénzének nem lehet ellensége. Ez mindaddig szimpatikus, amíg nem én veszítem el a munkahelyemet. A szabad piacon, szabadon mozgó szervezetek lelkét ugyanis nem zaklatja különösebben, hogy a térségben, amit elhagytak, hogyan alakul a munkanélküliségi ráta, vagy az életminőség. Ahová mennek, ott még rosszabb a helyzet, tehátjavítják az életszínvonalat. Egy vereség, egy győzelem - összességében kiegyenlíti egymást.

Tény, hogy együtt tudnak élni a szakszervezettel, a munkanélküliek segélyezésével, vagy a rászorulók támogatásával, de ezt sem az állam irányításával, hanem az érintettek önszerveződése útján szeretnék megoldani.Az ilyenek miattszokták a liberálisokat szociális érzéketlenséggelvádolni. Külön irányzatot képviselnek a szociálliberálisok,akik elfogadják a kapitalizmust, de észreveszik és kritizálják az általaszükségszerűen kitermelt társadalmi igazságtalanságokat. Ők azok, akiket nálunk a közbeszédben „szoclib-nek” szoktak nevezni.

Ahhoz, hogy mindez ne így legyen, növelni kellene az állam szerepét a gazdaságban, mondják a liberalizmus bírálói. Nagyon szűk a mezsgye, gyakran nehéz megtalálni a határt, ahol össze lehet egyeztetnikellő mértékű állami beavatkozást a tulajdonos, a munkáltató döntési szabadságával. Ritkán sikerül az ilyesmi: vagy az egyik, vagy a másik fél biztosan tiltakozik a jogainak megsértése ellen. Ez a történelem folyamán máskor is így volt. Például Angliában az 1800-as évek végén elrendelték a kötelező kéményseprést. Meg volt az oka: a tűzesetek abban az időben, a nagyvárosokban egész negyedeket elpusztítottak. Nem kisebb formátumú személyiség, mint Herbert Spencer nevezte antiliberális összeesküvésnek az állam ilyen jellegű beavatkozását a magánéletbe. A kötelező védőoltások 1863-ban történt bevezetését, vagy a kötelező iskolába járást már akkor issokan a személyiségjogokba való beavatkozásvádjával illették.Roosevelt elnöka nagy gazdasági világválságot követően vezette be Amerikában a New Dealt, „a magángazdaság talaján álló, de az állam gazdaságibeavatkozási lehetőségeit is biztosító” növekedésorientált gazdaságpolitikát, aminek során ellenőrzés alá vonta a hitelezést, fellépett a nagyvállalatok ellen, közmunkaprogramokat szervezett. A történelmi tapasztalat tehát azt mutatja, hogy a laissez-faire-trend szerint antiliberális törvénykezés szokta követni, aminek jelei a 2008-ban kirobbant válság óta márkezdenek megjelenni a kormányok gyakorlatában, világszerte.

Szeretettel: Zsiros Mária, Menyhárt Ferenc