Egy lábnyomról

Emlékszem persze a házra, a kertre, a járdára benne, és még előbb a szőnyegről az előszobába vezető útra  de látható: a szőnyeg az első.

Az ágy, a később látott fényképekről azonosítható, olajjal fehérre festett gyerekágy, érdekes,  rácsaival együtt, valahogy kimaradt a képből.

A szőnyeg éppen az én gyerekágyam előtt feküdt a földön. Úgy kétéves lehettem, amikor felismertem.

Az út az ágyamtól a világig a szőnyegen át vezetett.

Valószínűleg mindannyian így voltunk. Csakhogy az én szőnyegemen,  a rissz-rossz betonpadlón fekvő, a fővárosi, de kültelki nyomort jól-rosszul eltakaró, ám leplezni képtelen szőnyegemen volt egy lábnyom.

Máig sem tudom feledni. Meztelen jobb férfitalp lenyomata, legalább negyvennégyes méretű. A rongyokból szőtt, színes szőnyegből feketén rikított elő.

Nagyon későn tanultam meg járni. Már majdnem hároméves voltam, amikor elengedhették  a kezem, hogy tíz-húsz métereket önállóan megtegyek. Akkor már beszéltem, arcokra is  emlékszem azokból az időkből, de nem jártam.

Egyedül nem voltam hajlandó.

A lábnyom volt az oka.

A lábnyom a szőnyegen.

Nem értettem, mi az.

Azon a hosszú, az egész szobát átérő szőnyegen, ami a kizárólagosan  járható, bútoroktól mentes utat  takarta, csak egyetlen lábnyom volt. Se előtte, se utána egyetlen másik sem következett. Csak egyetlen jobb talp. Sehol sem egy bal talp nyoma.

Csak egy, egyetlen jobb talp.

Hol vannak a hozzá tartozó bal lábak?

Tán nekem kell majd odatennem a magam szánalmasan kicsiny, talán csak tizenötös méretű lábacskáimat a szőnyegre, hogy kijöjjön a ritmus, a lépések ritmusa?

Jobb. Bal. Jobb. Bal. Megint jobb.

Tudják: ha azt a jobb talpat legalább egy, mindössze egy, szánalmas, de azonosítható bal lábnyom követi, ha a járás bármilyen, akár bicegő, de követhető ritmusát felismerem kora gyerekkoromban, eszmélésem idején, ha meggyőződöm arról, amit még, járni nem tudván, nem tapasztaltam, de ösztönösen éreztem: azt, hogy ott kell még lennie valaminek, hogy kell következnie annak a nagy, nagyon fekete, nagyon mélyen beivódott, kimosni senki által nem bírt, talán nem is próbált, de mégiscsak meglévő, letagadhatatlan, kikerülhetetlen, utánozni mégis lehetetlen,  a világ akkor még teljesen ismeretlen semmijéből éppen az én gyerekágyam előtt felmerült lábnyomnak kell, hogy legyen  valamilyen párja, folytatása! Az nem létezhet ott csak úgy,  magában, előzmény és folytatás nélkül. Ha megvan az első ütem, a "pam", akkor arra következnie kell egy másiknak: "pam-pam". Ha  csak ennyi megvan...

Akkor talán most kérdések nélkül szaladgálok a világban.

Elköltöztünk onnan rég. A telepet lebontották. Házunknak nyoma se maradt. Alig van ember, aki emlékszik rá.
A szőnyegre végképp senki. Magyarázat nincs. Soha nem volt, nem is lesz.

De a bal lábamat máig egy kicsit habozva emelem.

S ötvenegynéhány esztendő múltán is egy kicsit keményebben csapom le a bal talpamat. Látszik a cipőimen.