Egymásra hangolódva

Hódmezővásárhelyen, az idén tizennyolcadszor megrendezett nemzetközi mezőgazdanapok szakkiállításán és vásárán Horváth Józsefné gidrán lovai elismerésben részesültek. A Csákváron élő Horváthék három lovat vittek magukkal, s közülük Vigéc, a fedezőmén a vásár különdíját nyerte el, maga a csákvári ménes, mint az ország harmadik legnagyobb gidrán-tenyészete a Kisbéri Lótenyésztő Egyesület különdíját kapta meg.

- Sajnos, a férjem, akinek köszönhető ez a siker, már nincs köztünk - sírja el magát csöndesen négy évvel a párja elvesztése után is Horváth Józsefné. Az erős asszony vezeti tovább a maguk által megteremtett kis birodalmat, amely elsőként és mindenek felett Jozsó biztonsága és boldogsága miatt fontos. Mert ifjabb Horváth József súlyos terhet cipel magával, születése közben elveszítette több képességét, elég nehezen beszél, s középsúlyos értelmi fogyatékkal él. De aki látja a lovakkal bánni, vagy hogy az udvaron milyen finom gondossággal vezeti az autót, ahogyan tolat vagy kerül, ki- és beáll a legkisebb helyekre, vagy miként dolgozik a rendsodróval a mezőn, az elgondolkozhat azon, vajon tudjuk-e, hogy a fogyatékosnak tartott emberek mi mindenre lehetnek képesek...

Az édesanya először a Csákvár közepén működő csárdájukba invitál, hogy elmesélje famíliájuk történetét. A vendéglőt egy hosszú, háromlakásos Eszterházy-cselédházból alakították-építették át, rusztikus, magyaros berendezéssel.

- Csodálatos negyven évünk volt a férjemmel, csak ez vigasztal - mondja Horváth Józsefné Fejős Margitka, s meséje nyomán élő-eleven néprajzi elemekkel tűzdelt, izgalmas családtörténet bontakozik ki. Regénybe való lenne, de röviden csak egy tradicionális nagycsaládi létforma szövevényes szálai kaphatók el belőle. Horváth József Farmoson született, gazdálkodó és kereskedőcsalád sarjaként, volt földjük, rőfös boltjuk, hentesüzletük, kocsmájuk. Margitka pedig tápiószentmártoni és nagykátai gyökerekkel bír, ők is gazdálkodtak. 1969-ben házasodtak össze férjével, s a nagy korkülönbség ellenére boldogan éltek.

Az államosítás és a földek elvétele után Horváth József konyhamészáros lett, aztán gebines, ha még emlékeznek erre szocialista-kapitalista módira. A vendéglátásban a bérlők akkoriban így dolgoztak. Józsefék a budapesti Baros-pince után Ócsára kerültek, majd Csákváron vetették meg lábukat. Az ÁFÉSZ-nál üzletvezetőként kezdte a férfi, volt cukrászdájuk, boltjuk, 1978-tól tíz éven át teheneket tartottak. Vezették Lovasberényben a vendéglőt, de előtte még a szövetkezet sertéstenyésztő szakcsoportját is elvállalta József.

- A férjem mindig időben váltott, s ha valamit elhatározott, abban a szentegy pillanatban döntött - idézi Margitka a házi szokásokat. A lótartás azonban nem ész és ésszerűség szerint kezdődött náluk, bár Margitka nagyapja csődörös volt, s József gyermekkorához is hozzátartoztak a lovak.

- Jozsó fiunk 1974-ben született, s még háromévesen gyakorlatilag nem tudott menni, s egyszer eltűnt. Sírva kerestem, de már az utcán vigasztaltak, hogy a kisfiú megvan! Valahogy elkúszott, mászott, lépkedett a közeli Solymosi Józsi bácsi szódásék házához, s a kerítésbe kapaszkodva a lovakat bámulta elvarázsoltan. A férjem akkor vett először lovakat. Józsikának.

Mára a Horváth-tanyán negyvenhárom ló van, méghozzá Horváth József évek alatt végzett kitartó tenyésztői munkája révén az ősi gidrán fajtájúak. Az arab lóból kitenyésztett fajta népszerű magyar ló volt, gyönyörű, hatalmas, tekintélyt parancsoló állat! Csaknem kipusztultak.

A mostani különdíjas ló hivatalos neve 5051 gidrán XXVIII-30 Vigéc, a fedezőmén utódai más tenyészetekben is megtalálhatók, ami komoly elismerés.