Szürkemarháskodások

Ha netán egy nagy robajt tetszettek volna hallani most, azt alighanem épp a szívemről legördülő sziklák kelthették: minden elismerésem a derék amerikai kutatóké, hogy ezt a nagyszerű, egyben megnyugtató tényt kikutatták. Nem mintha nagyon szorosan érintene a dolog: épp a közeli jövőben kezdem elképesztő egészségmegőrző programomat - ráadásul nem is csak egymagamban végzem az átalakulást, hanem (rokonaimat leszámítva) életem egyik legrégebben jelen lévő, minden tekintetben legstabilabb személyiségével, Nyulasi féltestvéremmel, akivel, mellesleg, egy ideje már szálfaként álljuk a diéták süvítő orkánját... De, ezt is hamar be kellett látnunk, egy reménybeli Conan és Rambo nem érheti be félmunkával: hamarosan hát a vízi világot is meghódítjuk (a Nyulasi már bele is kezdett a napi ezer méter vízbe masszírozásába, csak én épp szabadságon vagyok, és ilyenkor köztudottan nem ér), úgyhogy ez úton is kérem kedves mindnyájukat, esténként inkább kerüljék el a belső medence szélét, félő ugyanis, hogy elsodorja önöket egy-egy kicsapó, cunamiszerű nagy hullámunk. A Harvard kutatói egyébként úgy találták, hogy már heti 150 perc mérsékelt intenzitású mozgás (amivel 550 kalóriát éget el a szervezet) is 14 százalékkal csökkenti a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Márpedig mi legalább heti négyszáz perc alsó-közepes intenzitású mozgást tervezünk - vagyis, ha minden egyenesen arányosan működik, esetünkben közel negyven százalékkal kell csökkennie a szívkockázatnak. Mondanám, jöjjenek majd el az uszodába, és nézzék meg egy-egy edzésünket, de félek, az önök esetében ez száz százalékkal növelné a röhögés okozta megpukkadásos halál beálltának rizikóját...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Ha netán egy nagy robajt tetszettek volna hallani most, azt alighanem épp a szívemről legördülő sziklák kelthették: minden elismerésem a derék amerikai kutatóké, hogy ezt a nagyszerű, egyben megnyugtató tényt kikutatták. Nem mintha nagyon szorosan érintene a dolog: épp a közeli jövőben kezdem elképesztő egészségmegőrző programomat - ráadásul nem is csak egymagamban végzem az átalakulást, hanem (rokonaimat leszámítva) életem egyik legrégebben jelen lévő, minden tekintetben legstabilabb személyiségével, Nyulasi féltestvéremmel, akivel, mellesleg, egy ideje már szálfaként álljuk a diéták süvítő orkánját... De, ezt is hamar be kellett látnunk, egy reménybeli Conan és Rambo nem érheti be félmunkával: hamarosan hát a vízi világot is meghódítjuk (a Nyulasi már bele is kezdett a napi ezer méter vízbe masszírozásába, csak én épp szabadságon vagyok, és ilyenkor köztudottan nem ér), úgyhogy ez úton is kérem kedves mindnyájukat, esténként inkább kerüljék el a belső medence szélét, félő ugyanis, hogy elsodorja önöket egy-egy kicsapó, cunamiszerű nagy hullámunk. A Harvard kutatói egyébként úgy találták, hogy már heti 150 perc mérsékelt intenzitású mozgás (amivel 550 kalóriát éget el a szervezet) is 14 százalékkal csökkenti a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Márpedig mi legalább heti négyszáz perc alsó-közepes intenzitású mozgást tervezünk - vagyis, ha minden egyenesen arányosan működik, esetünkben közel negyven százalékkal kell csökkennie a szívkockázatnak. Mondanám, jöjjenek majd el az uszodába, és nézzék meg egy-egy edzésünket, de félek, az önök esetében ez száz százalékkal növelné a röhögés okozta megpukkadásos halál beálltának rizikóját...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Ha netán egy nagy robajt tetszettek volna hallani most, azt alighanem épp a szívemről legördülő sziklák kelthették: minden elismerésem a derék amerikai kutatóké, hogy ezt a nagyszerű, egyben megnyugtató tényt kikutatták. Nem mintha nagyon szorosan érintene a dolog: épp a közeli jövőben kezdem elképesztő egészségmegőrző programomat - ráadásul nem is csak egymagamban végzem az átalakulást, hanem (rokonaimat leszámítva) életem egyik legrégebben jelen lévő, minden tekintetben legstabilabb személyiségével, Nyulasi féltestvéremmel, akivel, mellesleg, egy ideje már szálfaként álljuk a diéták süvítő orkánját... De, ezt is hamar be kellett látnunk, egy reménybeli Conan és Rambo nem érheti be félmunkával: hamarosan hát a vízi világot is meghódítjuk (a Nyulasi már bele is kezdett a napi ezer méter vízbe masszírozásába, csak én épp szabadságon vagyok, és ilyenkor köztudottan nem ér), úgyhogy ez úton is kérem kedves mindnyájukat, esténként inkább kerüljék el a belső medence szélét, félő ugyanis, hogy elsodorja önöket egy-egy kicsapó, cunamiszerű nagy hullámunk. A Harvard kutatói egyébként úgy találták, hogy már heti 150 perc mérsékelt intenzitású mozgás (amivel 550 kalóriát éget el a szervezet) is 14 százalékkal csökkenti a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Márpedig mi legalább heti négyszáz perc alsó-közepes intenzitású mozgást tervezünk - vagyis, ha minden egyenesen arányosan működik, esetünkben közel negyven százalékkal kell csökkennie a szívkockázatnak. Mondanám, jöjjenek majd el az uszodába, és nézzék meg egy-egy edzésünket, de félek, az önök esetében ez száz százalékkal növelné a röhögés okozta megpukkadásos halál beálltának rizikóját...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Ha netán egy nagy robajt tetszettek volna hallani most, azt alighanem épp a szívemről legördülő sziklák kelthették: minden elismerésem a derék amerikai kutatóké, hogy ezt a nagyszerű, egyben megnyugtató tényt kikutatták. Nem mintha nagyon szorosan érintene a dolog: épp a közeli jövőben kezdem elképesztő egészségmegőrző programomat - ráadásul nem is csak egymagamban végzem az átalakulást, hanem (rokonaimat leszámítva) életem egyik legrégebben jelen lévő, minden tekintetben legstabilabb személyiségével, Nyulasi féltestvéremmel, akivel, mellesleg, egy ideje már szálfaként álljuk a diéták süvítő orkánját... De, ezt is hamar be kellett látnunk, egy reménybeli Conan és Rambo nem érheti be félmunkával: hamarosan hát a vízi világot is meghódítjuk (a Nyulasi már bele is kezdett a napi ezer méter vízbe masszírozásába, csak én épp szabadságon vagyok, és ilyenkor köztudottan nem ér), úgyhogy ez úton is kérem kedves mindnyájukat, esténként inkább kerüljék el a belső medence szélét, félő ugyanis, hogy elsodorja önöket egy-egy kicsapó, cunamiszerű nagy hullámunk. A Harvard kutatói egyébként úgy találták, hogy már heti 150 perc mérsékelt intenzitású mozgás (amivel 550 kalóriát éget el a szervezet) is 14 százalékkal csökkenti a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Márpedig mi legalább heti négyszáz perc alsó-közepes intenzitású mozgást tervezünk - vagyis, ha minden egyenesen arányosan működik, esetünkben közel negyven százalékkal kell csökkennie a szívkockázatnak. Mondanám, jöjjenek majd el az uszodába, és nézzék meg egy-egy edzésünket, de félek, az önök esetében ez száz százalékkal növelné a röhögés okozta megpukkadásos halál beálltának rizikóját...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Veszélyesen elszaporodtak a lódarazsak az erdőkben.

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Épp a minap, este szállt el egy a fejem mellett - már azért is elég hálás voltam, hogy nem ütközött nekem, szerintem simán feldöntött volna székestől... A hangja leginkább egy helikopterére emlékeztetett, a fullánkját illetően pedig olyasfajta gondolatok jártak a fejemben, mint - vélelmezem csupán - egy missziós apácának, akit egy csoport (nem pigmeus) meztelen bennszülött ragad el, és visz a nagy, csoportos rituálé színhelyére, a tisztásra... Pedig egyébként kedvelem a lódarazsakat - tisztesebb távolból. Egyszer egy igen jó barátomnál aludtam Kánban, a fantasztikus hangulatú baranyai kis faluban (tyű, de rég voltam - el kéne szaladni valamikor). Az egyszerű parasztház utolsó szobája volt a vendégeknek fenntartott - oda vezetett be Feri barátom, hogy megmutassa az ágyam. Nem is lett volna tán baj, de valamiért felpislantottam a plafonra - úgy harminc, egyenként húsz dekás lódarázs ingatta félálomban a potrohát. Kiderült, ők Feri szívbéli barátai, a felújítás óta ott laknak, és még soha nem bántottak senkit . Hm... nekem valahogy mégsem fűlt hozzájuk a fogam - Feri szerencsére megértette, és egy zseniális módszerrel (lekapcsolta a lámpát a szobában, a másikban viszont fel: a darazsak szépen átrepültek; aztán ugyanezt megcsinálta az előszobában, majd az udvari világítással) öt perc alatt kivezette az egész bandát. Majdnem. Egy darázs ugyanis bent maradt. Már nem volt képem szólni a barátomnak: lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Tíz perc múlva halk, röpke döngicsélést véltem hallani a párnám másik oldaláról: tudtam, hogy leszállt, és orvul csak arra vár, hogy ráhengerítsem a fejem... De abból ugyan nem evett: szemhunyást nem aludtam, mozdulatlanul feküdtem reggelig - amikor is a kelő nap fényénél végre boldogan láttam, hogy darázs se a párnámon, se a falon nincs, s e nagy megnyugvásban szépen felhúztam a csizmám... Igen: el tetszettek találni...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Megnéztem büttösi szőlőbirtokomat.

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...

Az igazsághoz tartozik, nem nagyon közelről - de kezdem az elején. Talán van még, aki emlékszik rá, nemrégiben a NAV árverésén vásároltam egy igen hasznos kis ingatlant: 42 négyzetméter szőlőterületet, mely itt, az alig 350 kilométerre fekvő Büttös község mellett terül el. Négyezer forintba került a birtok, hétfőn pedig el kellett mennem a miskolci végrehajtókhoz, hogy tovább tudjunk lépni, s végre a nevemre kerülhessen. Negyedóra alatt végeztem is Miskolcon, és már haladhattam tovább, Büttösre, ahol, elmondhatom, nagyon kedves és barátságos emberek laknak, ha nem is nagyon sokan. Kérdezték, mi volt a szándékom a vásárlással, mire rezzenéstelen arccal mondtam, szürkemarhákat szeretnék tenyészteni, továbbá egy lóversenypályát és alumíniumkohót telepítenék, ha elfér. Aztán kérésemre elmentünk, s megnéztük a helyet: a temetőtől lehet rálátni, mintegy ötszáz méterről már megfigyelhettem - nagyon szép, vadregényes, ligetes kis rész, komolyan. Nem tudom pontosan, melyik lehet az enyém, mindegy is. Sajnos az elmúlt harminc évben a természet kissé visszalízingelte a hozzá vezető utakat és ösvényeket, de legközelebb, megígérték, terepjáróval vagy traktorral bemegyünk. És akkor, gondolom, bevisszük a szürkemarháimat is...