Hétlövet - A rettegett nyugdíjas kommandó

Nevezetesen a bevándorlási - egyébiránt az egész menet röpke tíz percen át tartott, s bár Jonathan Coleman maga is csodálkozott kissé, miért is ajnározza oly vehemensen és folytatólagosan országa három évvel korábbi adópolitikáját, azért férfi maradt, és - ha már belekezdett - szépen végigolvasta a mondókát. Ami azért azt is szépen mutatja, hogy Új-Zélandon sem épp a kis einsteinek választják a nép önzetlen szolgálatát - a beszéd az állami bevételek miniszterének (e poszt, már ha jól látok a balladai homályban, egyre esedékesebb nálunk is, egy kis borzongással kérdezem, hátha tetszenek tudni: Simicska Lajos Dél-Amerikában van? Vagy házi őrizetben? Apehos még? Már? Filmet rendez? Uszodaigazgató? Tényleg nem emlékszem most, na, mindegy, legközelebbre utánanézek...) készült, ráadásul 2008-ban. Tehát: bevándorlási miniszter vagyok, ehhez képest elkezdek beszélni az adórendszer múltjáról... Amúgy meg, őszintén szólva: meglep kissé, hogy ez a kis baki bárkinek is feltűnt - ha jobban belegondolunk, ennél megrázóbb meneteken is szemrebbenés nélkül lépett már túl a világ. Szerintem elég gyakran gondoltunk (és gondolunk) viccnek olyan mondatokat, amiket - később kiderül - véresen komolyan illett/kellett volna venni. Örkény legyen a talpán, aki olyan abszurdot óhajt kicsiholni az agyából, amivel egy megfelelő politikus ne jönne elő (ha nagyon meredek a téma, legfeljebb vidéki fórumon, a fan clubban) sima kritikai realizmusban. Hogy szocialistát ne is mondjak most hirtelen. Az meg teljesen természetes, hogy ma már sehol a világon nem elvárható, hogy a miniszter maga írjon beszédet magának - s az, hogy bárki papír nélkül mondjon pár értelmes gondolatot, lassan csak a színházban fordul elő.

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Nevezetesen a bevándorlási - egyébiránt az egész menet röpke tíz percen át tartott, s bár Jonathan Coleman maga is csodálkozott kissé, miért is ajnározza oly vehemensen és folytatólagosan országa három évvel korábbi adópolitikáját, azért férfi maradt, és - ha már belekezdett - szépen végigolvasta a mondókát. Ami azért azt is szépen mutatja, hogy Új-Zélandon sem épp a kis einsteinek választják a nép önzetlen szolgálatát - a beszéd az állami bevételek miniszterének (e poszt, már ha jól látok a balladai homályban, egyre esedékesebb nálunk is, egy kis borzongással kérdezem, hátha tetszenek tudni: Simicska Lajos Dél-Amerikában van? Vagy házi őrizetben? Apehos még? Már? Filmet rendez? Uszodaigazgató? Tényleg nem emlékszem most, na, mindegy, legközelebbre utánanézek...) készült, ráadásul 2008-ban. Tehát: bevándorlási miniszter vagyok, ehhez képest elkezdek beszélni az adórendszer múltjáról... Amúgy meg, őszintén szólva: meglep kissé, hogy ez a kis baki bárkinek is feltűnt - ha jobban belegondolunk, ennél megrázóbb meneteken is szemrebbenés nélkül lépett már túl a világ. Szerintem elég gyakran gondoltunk (és gondolunk) viccnek olyan mondatokat, amiket - később kiderül - véresen komolyan illett/kellett volna venni. Örkény legyen a talpán, aki olyan abszurdot óhajt kicsiholni az agyából, amivel egy megfelelő politikus ne jönne elő (ha nagyon meredek a téma, legfeljebb vidéki fórumon, a fan clubban) sima kritikai realizmusban. Hogy szocialistát ne is mondjak most hirtelen. Az meg teljesen természetes, hogy ma már sehol a világon nem elvárható, hogy a miniszter maga írjon beszédet magának - s az, hogy bárki papír nélkül mondjon pár értelmes gondolatot, lassan csak a színházban fordul elő.

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Nevezetesen a bevándorlási - egyébiránt az egész menet röpke tíz percen át tartott, s bár Jonathan Coleman maga is csodálkozott kissé, miért is ajnározza oly vehemensen és folytatólagosan országa három évvel korábbi adópolitikáját, azért férfi maradt, és - ha már belekezdett - szépen végigolvasta a mondókát. Ami azért azt is szépen mutatja, hogy Új-Zélandon sem épp a kis einsteinek választják a nép önzetlen szolgálatát - a beszéd az állami bevételek miniszterének (e poszt, már ha jól látok a balladai homályban, egyre esedékesebb nálunk is, egy kis borzongással kérdezem, hátha tetszenek tudni: Simicska Lajos Dél-Amerikában van? Vagy házi őrizetben? Apehos még? Már? Filmet rendez? Uszodaigazgató? Tényleg nem emlékszem most, na, mindegy, legközelebbre utánanézek...) készült, ráadásul 2008-ban. Tehát: bevándorlási miniszter vagyok, ehhez képest elkezdek beszélni az adórendszer múltjáról... Amúgy meg, őszintén szólva: meglep kissé, hogy ez a kis baki bárkinek is feltűnt - ha jobban belegondolunk, ennél megrázóbb meneteken is szemrebbenés nélkül lépett már túl a világ. Szerintem elég gyakran gondoltunk (és gondolunk) viccnek olyan mondatokat, amiket - később kiderül - véresen komolyan illett/kellett volna venni. Örkény legyen a talpán, aki olyan abszurdot óhajt kicsiholni az agyából, amivel egy megfelelő politikus ne jönne elő (ha nagyon meredek a téma, legfeljebb vidéki fórumon, a fan clubban) sima kritikai realizmusban. Hogy szocialistát ne is mondjak most hirtelen. Az meg teljesen természetes, hogy ma már sehol a világon nem elvárható, hogy a miniszter maga írjon beszédet magának - s az, hogy bárki papír nélkül mondjon pár értelmes gondolatot, lassan csak a színházban fordul elő.

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Nevezetesen a bevándorlási - egyébiránt az egész menet röpke tíz percen át tartott, s bár Jonathan Coleman maga is csodálkozott kissé, miért is ajnározza oly vehemensen és folytatólagosan országa három évvel korábbi adópolitikáját, azért férfi maradt, és - ha már belekezdett - szépen végigolvasta a mondókát. Ami azért azt is szépen mutatja, hogy Új-Zélandon sem épp a kis einsteinek választják a nép önzetlen szolgálatát - a beszéd az állami bevételek miniszterének (e poszt, már ha jól látok a balladai homályban, egyre esedékesebb nálunk is, egy kis borzongással kérdezem, hátha tetszenek tudni: Simicska Lajos Dél-Amerikában van? Vagy házi őrizetben? Apehos még? Már? Filmet rendez? Uszodaigazgató? Tényleg nem emlékszem most, na, mindegy, legközelebbre utánanézek...) készült, ráadásul 2008-ban. Tehát: bevándorlási miniszter vagyok, ehhez képest elkezdek beszélni az adórendszer múltjáról... Amúgy meg, őszintén szólva: meglep kissé, hogy ez a kis baki bárkinek is feltűnt - ha jobban belegondolunk, ennél megrázóbb meneteken is szemrebbenés nélkül lépett már túl a világ. Szerintem elég gyakran gondoltunk (és gondolunk) viccnek olyan mondatokat, amiket - később kiderül - véresen komolyan illett/kellett volna venni. Örkény legyen a talpán, aki olyan abszurdot óhajt kicsiholni az agyából, amivel egy megfelelő politikus ne jönne elő (ha nagyon meredek a téma, legfeljebb vidéki fórumon, a fan clubban) sima kritikai realizmusban. Hogy szocialistát ne is mondjak most hirtelen. Az meg teljesen természetes, hogy ma már sehol a világon nem elvárható, hogy a miniszter maga írjon beszédet magának - s az, hogy bárki papír nélkül mondjon pár értelmes gondolatot, lassan csak a színházban fordul elő.

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Elindította magyar változatát a világ legnagyobb internetes piactere .

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Jó, nem írom ki a nevét - így azután viszonylag nyugodt lélekkel említem meg, hogy jó néhány éve gond nélkül használom az amerikai verziót, másfél éve elmúlt évtizedeim egyik legnagyobb nemspirituális jellegű történésében is döntő szerepe volt, amennyiben álmaim motorját vettem meg, csak monitoron látható, kétdimenziós képek alapján, nagyjából három kattintással, itt, a szomszédos Kaliforniában... Habitustól függően máshogy, de azért mindenki hülyének nézett, elsősorban is persze a hozzám legközelebb állók, úgy is mint a családom túlnyomó része, a barátaim és sokan mások - engem viszont csak acéloz az ilyesmi, úgyhogy megéleztem a macsétám, leszegtem a fejem, mentem előre, és kész. És nem igazán tudtam, mit is kéne csinálni, amikor négy hónappal később egy gazos telken mégiscsak kinyitottuk azt a konténert, és ott volt benne... ő. De nem is ezt akartam elmesélni - illetve csak azt a szegmensét (mivel a reménybeli magyar online-vásárló ügyfelek jelentős része elsősorban a netes fizetés biztonságában kételkedik), amikor egy sok szempontból elképesztő estén végül mi nyertük azt az aukciót, és ötszáz dolcsit azonnal át kellett utalni. A netes számlámon nem volt ennyi pénz - hívtuk hát Amerikát, a kereskedést, ahol kiderült, úgy is megy a dolog, ha bemondom a bankszámlaszámomat meg a pin-kódot, ők meg leemelik az összeget. Mondom, oké, boys, no de onnantól hány percenként - ezt a tréfámat, határozottan úgy tűnt, nem értették. Tíz másodpercem volt viszont dönteni - hát terítettem. Nem volt más esély, vesztenivalóm még annyi se: hinnem kellett (abban) a rendszerben, (abban) a jogban, ilyesmi. Amúgy azt gondoltam, ha motor nem lesz, úgyse kell pénz. Egy hét múlva jött borítékban a számla, a pin-kódom hivatalos elfelejtési eljárásának leírása - na, azért odébb lesz, mire eljutunk erre a szintre: de elindult valami. Kicsit még zöld, kicsit savanyú - de már a miénk. Is. És hátha egy szép napon beérik...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Tíz utcában hatvan pincét tört fel egy banda.

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...

Ahogy a valódi gazdájukra váró tárgyakat elnézem a rendőrségi fotón, a trió tagjai nem igazán válogattak a cuccok között, vittek mindent, mint a piros hetes, ahogy barátom, Pite mondaná... És kedvelhették a változatosságot a betörők a pincék elhelyezkedését tekintve is: portyáztak a Béke városrészben, a Fáy utcában, a Bocskaiban, a Vasmű úton meg még jó néhány utcában - harcálláspontom, a Barátság városrész viszont kimaradt a szórásukból. Igen helyesen. Szerintem tettem már említést a mi utcánkban is számos önkéntessel, teljesen automatán, mindenfajta hírverést mellőzve szerveződő Szépkorúak Kommandójáról. A titkos társaságról egyebek mellett azt tartja a szájhagyomány, hogy akciócsoportja ért már tetten pincefeltörőt - a nagyjából két szál kolbászt zsákmányolt, jó erőben lévő fiatalember nem bírt a hirtelen rátörő túlerővel. A rettegett gumivégű botosok úgy helybenhagyták, hogy sírva könyörgött, hívjanak már rendőrt, és persze, hozzá, a mentőket is. Az SZK ágensei egyszerű nyugdíjasnak álcázzák magukat - de mindig mindenről tudnak. Ha tehát egy-egy pirosban botorkáló férjet idegesítenének a meg-megzörrenő levélnyílások, amikor éjféltájt valami kikapós menyecskével tántorog felfelé, gondoljon csak a közérdekre - a kommandó mindannyiunkért van...