Hétlövet - Jó hír: Hajdú örök

* Barack Obama - sok más kiváló művész mellett  - kitüntette a Led Zeppelint.

Minden idők egyik legfontosabb, legmeghatározóbb, legcsodálatosabb rockzenekara a Fehér Házban átvehette a Kennedy Center Honors kitüntetést, az Egyesült Államok egyik legrangosabb művészeti elismerését, amit maga Barack Obama elnök adott át a Zep még élő három tagjának. "Ők azok, akik arra inspiráltak minket, hogy máshogy lássunk, máshogy halljunk dolgokat, hogy felfedezzük magunkban azt, amitől különlegesek vagyunk, és hogy lássuk, mennyi szépség van a világon" - mondta el egyebek mellett Obama. Igazság: máshogy látunk és máshogy hallunk, ha láttuk és hallottuk Plant, Page, Jones, Bonham zseniális négyesét - az őrült léghajósok zenéje máig sem fakult egy árnyalatnyit sem: a Black Dog vagy a Rock And Roll ma is olyan nyers és karcos, hogy két másodperc alatt forr tőle a vér... de a Going California vagy a Stairway To Heaven lágy részeinél szebb sem sok íródott az elmúlt ötven évben...

Annak idején, 1984-ben, amikor a Magyar Hirdetőnél kísértem a gépkocsikat, volt egy fiatal sofőr srác, akivel viszonylag sokszor jártam, és szerettem is vele menni, mert egyrészt jó nehéz lába volt, és mindig gyorsan hazaértünk a hosszú vidéki utakról, másrészt sokszor szívesen felhajtott egy sört, aztán simán átadta a jó kis Barkast. Egyszer aztán, Szegedről hazafelé elmesélte, hogy négy évvel korábban ott volt az első sorokban a Zep utolsó koncertjén, Nyugat-Berlinben - szerencsére csak idáig jutott, és épp Pestre értünk, úgy ugrottam ki a kocsiból, mint a nyúl. Attól fogva úgy intéztem, hogy ne mellé osszanak be - és senki nem értette a cégnél, mivel haragított így magára: pedig nem haragudtam én egy kicsit se - csak tudtam, nem bírnám ép ésszel elviselni, ha részletesen elmesélné, milyen volt, és inkább elkerültem... Már akkor se kicsit voltam hülye, belátom... Azóta, ahányszor csak megnézem a legendás The Song Remain The Same-et, eszembe jut, hogy ismertem valakit, egy magyar sofőrt, aki még látta őket - és egy picit még mindig sajog a seb...


* Valóságos bölcselő lett Pataky Attilából, aki Hajdú Péter tudományos magazinjában lépett fel a múlt hét végén.

Inog a világ, valami nagy gáz van  - figyelmeztetett sok más mellett a frontember, ráadásul nincs "jövendőkép", de új világ van születőben, annak a vajúdását éljük most át. "Ez nem valóságos élet, nem ezt érdemeljük, sokkal frankóbbak vagyunk, örök életű, gyönyörű fénylények vagyunk... érzem... tudom, a lelkemmel látom..." - határozta meg költőien létünk alaptézisét Pataky Attila, aki ezek után Hajdú Péternek is keményen a szemébe vágta róla kialakított véleményét. "Csak azt látom benned, a szépséged meg a jóságod. Nem érdekelnek a gyengeségeid, a simlijeid... csak azt látom benned, hogy egy nagyon klassz, csodálatos lélek vagy, aki vállalta ide a leszületést..."

Ne tegyünk most ehhez semmit hozzá, felebarátaim, így kerek ez, ahogy van... Mindegy: átmegyünk majd az Aranyországba, ahol kevesebb lesz az ártás. Itt a földi Paradicsomot kell megteremtenünk - így gondoljátok ti is, kérdezi Attis kifordulva a közönséghez, amely, reményt keltő gesztussal nem felel vastapssal. Jön még egy kis közgazdasági beavatás, és végre, végre, eljutunk a hetvenkét féle földön kívüli civilizációig, megtudjuk, hogy a Föld nem tömör, hanem üreges, egy civilizáció tizenkétezer éve ott él, vagyis itt, alattunk, ha nem hiszed, menj fel az internetre, a Móricz János kutatásaival foglalkozó lapokra - és tényleg menjetek, most csak egy fejezetcímet írok ide, kedvcsinálónak: "Csizmadia István, a tisztavérű indián". És azért látható, hogy ebben az ingó világban is vannak biztos pontok: csak sikerül kétszer becsempészni, hogy 28-án Edda a csarnokban. Remélem, nem lesz túl nagy hangerő: nehogy felkopogjon szegény üregben lakó civilizáció. 


* Le kell szoknom az egészmogyorós csokiról.

Nagyjából egy éve rácuppantam egy kemény drogra (nem, nem a makadámdióról van szó: annak az ára szerencsére a végképp elérhetetlen szintre emelkedett), jelesül az egészmogyorós csokira. Korábban is el-elszopogattam egy-egy tábla csokit  - de akkor sikerült egy olyan márkába belebotlanom, ami sajnos veszélyes vizekre sodort. A Lidl zöld (korábban piros) dobozos termékéről van szó, amin egy övön aluli, aljas marketingfogással kis fóliaablakot alakítottak ki, ezen át láthatja a boldogtalan csoki- és magfüggő, mennyi sok pompás mogyorót olvasztottak bele a gátlástalan német drogterjesztők a ráadásul egészen kiváló csokoládé testébe. Hónapok óta vásárolom hát, ipari mennyiségben.

Amikor hazaérek, jól leteszem a távoli asztalkámra a csokit - úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy öt percen belül úgyis felkelek érte, és idehozom az íróasztalra. De elhatározom, hogy nem bontom ám ki: úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy két perc múlva úgyis kibontom. De csak egy picit török belőle  úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy öt percen belül az egésznek vége. Pedig esküszöm, nem habzsolom, hanem szépen, szeletenként eszem meg, kizárólag egyfajta rítus szerint - először leszopogatom a mogyorókról a csokit, aztán elropogtatom a magokat. Nem folytatom a részletezést. Mert folytatnom kell a kíméletlen harcot az egészmogyorós ellen, amiből persze most sincs itthon egy morzsányi se... ami olyan mértékben idegesítő, hogy mindjárt rágyújtanék, ha lenne itthon akár egy csikkem is... na... ha nem haragudtok meg, kis szünetet tartok a munkában, s felhörpintek egy kegyetlen málnás-barackos joghurtot - ma még csak a hatodik...