Dunaújvárosból indulva fújhatott a KHL-ben a sztárjátékosoknak

– Nem ma volt, pontosan negyven éve, hogy először lementem a dunaújvárosi jégpályára. A felnőttcsapat edzői teendőit akkoriban Szilágyi János látta el, aki nem mellesleg a rokonom. Kapusként kezdtem, e szerepkörben elég jól megtanultam hátrafele korcsolyázni, ami a későbbiekben nagy előnyömre vált. Két éve jégkorongoztam, amikor Dunaújvárosba érkezett Kercsó Árpád, és megkezdte munkáját az utánpótlásban. Mivel 1976-os születésű vagyok, tagja lettem – mint sok pályatársam – annak a gárdának, amiből később kialakult a dunaújvárosi sikercsapat. Miután minden korosztályos bajnokságot megnyertünk, mindegyik korosztályban sikerült a válogatottban is bemutatkoznom, válaszút elé érkeztem – kezdte a beszélgetést. 

Gebei 18 éves volt, több akkori meghatározó, hazai szinten sztárnak számító játékost szerződtetett a Dunaferr az áhított bajnoki cím miatt. 

– Éreztem, nem lesz helyem az első két sorban, a korábbinál jóval kevesebb lehetőséghez jutok védőként. Fehérváron akkor indított el egy új projektet az igazgató, Ocskay Gábor, könnyen megtaláltuk a közös célokat. A mai napig a sportkarrierem legjobb döntésének gondolom, hogy akkor a Volánba igazoltam. Rengeteg élmény, siker részese lehettem. Kitűnő embereket ismertem meg, akikkel a mai napig jó viszonyt ápolunk. A koronázóvárosi sikerek után tértem vissza Dunaújvárosba, ahol – mint utólag kiderült –, könnyelmű ígéretet tettem az akkori szakosztályvezetőnek, Szélig Árpádnak. Közöltem, addig nem hagyom abba, amíg nem nyerek a nevelőegyesületemmel bajnoki aranyérmet és Magyar Kupát. Ez az első szezonban sikerült is, tehát szögre akasztottam a korcsolyámat, 2002-ben játékosként befejeztem. 

Nem maradt hiányérzete, 13 szezont húzott le profiként, négyszer nyert bajnoki aranyat, háromszor a Magyar Kupában is diadalmaskodott aktuális csapatával. 

– Összesen 56-szor ölthettem magamra a felnőtt-válogatott mezét. Két vb-n szerepelhettem, mindkétszer a B csoportban, Dániában, valamint az életre szóló élményt jelentő, 2002-es, Székesfehérváron és Dunaújvárosban rendezett, ezüstéremmel, tehát kiemelkedő sikerrel záruló vb-n. Húsz éve búcsúztam játékosként, a folytatásban rengeteg dologgal foglalkoztam, kerestem a helyemet a világban. Egy profi sportoló burokban él a pályafutása alatt, nem igazán éli meg a hétköznapi problémákat, hiszen klubja mindent megtesz azért, hogy a sportra koncentrálhasson. Legalábbis a mi időnkben még így volt. Magánemberként közel 30 évesen elindulni az életben cseppet sem volt egyszerű. Kis idő után hiányzott a jég, hiányoztak a hokiban dolgozó emberek, volt csapattársak. Döntöttem, 2003-ban elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot, azonnal láttam a lehetőséget, új karriert építhetek. Válogatottként kuriózum volt megjelenésem csíkosban. Előtte nem történt meg, hogy egy profi zebrának álljon, ma már évente van rá példa. 

Az első meccsére játékvezetőként ma is tisztán emlékszik. Dunaújvárosban, egy U8-as bajnoki találkozón mutatkozott be. 

– Annyira komolyan vettem, hogy a sok korcsolyázás közben hatalmasat estem, a könny is kijött a szememből. Persze kifele csak mosolyogtam, közöltem, nem fáj semmim és tulajdonképpen milyen vicces a dolog. Azonban üvölteni tudtam volna. A lépcsőfokokat gyorsan vettem, a csapatok pedig egyre hangosabban követelték a bemutatkozásomat a felnőttek között. Három év alatt az U8-tól eljutottam az élvonalba, fél évig voltam vonalbíró. Szerettem ott dolgozni, nyugodt volt, könnyű feladatnak éreztem. Ám mivel ők a kispadoknál dolgoznak sokat, a volt csapattársaim – Ladányi Balázzsal az élen – túl sokat viccelődtek velem, inkább bementem középre, vezetőbírónak. Aztán én viccelődtem velük… 

A hazai pontvadászat után következett az első nagy ugrás, az EBEL, az osztrák bázisú bajnokság, 2007-ben. Az Alba Volánnal együtt került be. 

– Kőkemény évek voltak. Nem voltam még annyira tapasztalt vezetőbíró, hogy minden terhet elviseljek. Lelkileg és fizikálisan is kemény időszak volt. Feldolgozni a mérkőzéseken a nyomást, minimális hibával dolgozni és folyamatos ellenőrzés alatt meccseket vezetni egy ilyen bajnokságban nem könnyű. Ehhez jött a magyarságunk, ami tovább nehezítette azt, a nemzetközi színtéren jóval magasabban jegyzett osztrák bírók elfogadjanak. Embert próbáló időszak volt, naponta ledolgoztam a nyolc órámat műszakvezetőként korábbi csapattársam és barátom, Berényi Norbert családjának ipari vállalkozásában. Reggel 5.40-kor kezdtünk, és minden nap 15 óráig dolgoztam. Beugrottam az autóba, majd kivezettem Ausztriába, ajándék volt, ha csak Bécsig kellett utaznom Ljubljana, Graz, ­Villach, Klagenfurt, Salzburg, Dornbirn helyett. 

Mindenhova járt bíráskodni, levezetett nem kevés kilométert nyolc óra munka után, majd bedobta a korongot a Villach – Klagenfurt karintiai csúcsrangadón. Meccs után indult vissza, mert a munkahelyén reggel nyitotta az üzemet. 

– Persze én sem vagyok terminátor, mindennek megvolt az ára. Három autómat törtem össze. Az utolsónál, amikor kivágott a kocsiból a tűzoltó, gratulált az életben maradáshoz. Ez egy mérföldkő volt az életemben. Persze, két nappal később, délután már egy bérautóban mentem Bécs felé... A hazai bajnokikon nem volt akkora nyomás, feszültség, mint az EBEL-ben. Az első osztrák szezonom után már nem dolgoztam itthon. Egyrészt nem tudtam megoldani időben, másrészt nem akartam kiesni egy ritmusból, ami kellett a folyamatos magas szintű teljesítményhez az osztrákoknál. 

Tíz évet húzott le a sógoroknál, hatszor vezetett döntőt, a 2016-os, moszkvai, A csoportos világbajnokságon is közreműködött, a vb után pedig szerződtette a KHL, az orosz központú bajnokság. 

– Addigra több európai bajnokságban bemutatkoztam. Svájcban, az NLA-ben, a németeknél a DEL-ben is dolgozhattam, sikerült Kanadában megszereznem a Level6 licencet, erre vagyok a legbüszkébb. Ez elit társaságot jelent, ahova kevés játékvezető tartozik. Részt vehettem 21, különböző világbajnokságon, ebből egy felnőtt elit, kettő pedig U18-as top seregszemle volt. Ezen állomások mindegyike kellett ahhoz, hogy invitáljanak a KHL-be, Magyarországról eljutottam a világ második legjobb bajnokságába. Tudtam, éreztem, innen nincs feljebb. Ezért új célt tűztem magam elé: addig maradok, amíg legalább 100 mérkőzést nem fújok, vagy el nem jutok a playoff-ig. Sikerült bíráskodnom 57 meccsen, kétszer dolgozhattam a rájátszásban, az SZKA Szentpétervár – CSZKA Moszkva és a Traktor Cseljabinszk – Nizsnij Novgorod derbin. A szezon úgy zajlott, három hetes utazás, városról városra, szállodáról szállodára, csarnokról csarnokra, minden nap. Aztán egy hét itthon. Maradhattam volna, de egy év után elköszöntem, az én döntésem volt. Fizikálisan és pszichésen nem bírtam. A megterhelés hatalmas, az időeltolódás Peking és Helsinki között nyolc óra. Előfordult, hogy Helsinkiben fújtam este, majd éjjel repültem Moszkvába, onnan tovább Vlagyivosztokba. Megint időeltolódás, ezúttal hét óra és 25 Celsius-fok eltérés a két város között. Másik játéknapon pedig végeztem Zágrábban, majd Pekingbe repültem, másnap ott volt meccsem. Az élmény a mérkőzéseken megfizethetetlen, ám a terhelés az utazásokkal együtt szinte elviselhetetlen. Felkészülni nem hiszem, hogy lehet rá, csupán megszokni. 

A KHL-ben dolgozni hatalmas megtiszteltetés és felelősség. Világsztárokkal találkozott a jégen, Dacjuk, Kovalcsuk, Mozjakin partnerként tekint a játékvezetőkre. 

– Tudják, ahogy nekik, nekünk is óriási munkánk van benne, hogy egy jégen vagyunk. Kölcsönös volt a tisztelet mindenki irányába. Kínáltak új szerződést, de elhárítottam, ugyanis nem bírtam volna már sokáig. A súlyom 104 kilogramm volt, amikor bekerültem a ligába, hat százalék zsírral, a szezon végén pedig 93 kg-ot mutatott a mérleg, 40 évesen átállni erre az életre, úgy gondolom, hosszú távon nem megoldható. Nem véletlenül máig csak hét európai játékvezető dolgozott a KHL-ben. Másként vagyunk berendezkedve fejben és testben, mint ők. A játék nem volt durva, túlontúl kemény, viszont óriási a tempó. Teljesen más stílus, mint az EBEL. Az edzők, a sportolók közvetlenek voltak, eltelt kis idő, mire befogadtak, aztán máig tartó barátságok születtek. Igazi kultúrhoki részese voltam, ahol nagy volt a sebesség, a pontosság. A KHL után hívott vissza az EBEL vezérkara – nekik is büszkeséget jelentett, hogy egy bíró onnan került oda –, jelezték, közöljem a feltételeimet. Az EBEL számított rám, mint képzőre is, a játékvezetőknél. 

Elgondolkodott, ám gyorsan jött a lehetőség a Magyar Jégkorong Szövetségtől, legyen a mentora az Erste Ligában dolgozó bíróknak, képezze az újakat. Ezt választotta. 

Az élete a sportág, immár idehaza – Mindig is szerettem volna visszaadni a jégkorongnak abból, amit én kaptam tőle. Négy évtizede éve vagyunk együtt, ez nem kevés. Az életem a sportág, dolgozom érte minden nap. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok. Remélem, még sokáig élvezhetem ezt a kiváltságot, hogy tehetek érte, fejleszthetem. Az utóbbi időben már nem csak az Erste Ligáért felelek, az új, sportági stratégia kapcsán a teljes játékvezetői mezőny az MJSZ égisze alá került, jelenleg 247 bíró tartozik hozzám. Hiszem, akad közöttük olyan, akit el tudok juttatni minimum arra szintre, ahol én voltam – mondta Gebei Péter jelenlegi feladatairól és szerepvállalásáról. 

Gebei Péter sípmesterként a csúcsra jutott, most a Magyar Jégkorong Szövetségnél mentora az Erste Ligában dolgozó bíróknak 

Fotó: HL