Őze Áron: Nagy boldogság lenne önálló társulattal zárni a ciklust

- Nehéz évek, nehéz időszakok voltak, de nekem sem a Covid, sem az energiaválság - lehet, hogy azért, mert optimista alkat vagyok - nem úgy maradt meg, hogy rosszul jöttünk volna ki belőle. Sajnos nem emberileg. Optimista vagyok ebben is, de a tapasztalatom nem azt mutatja, hogy olyan sokat tanultunk volna ebből a dologból. Emberi szempontból elég kemény helyzetek elé állította az embereket a Covid, és sajnos azt kell mondjam, hogy nem jól vizsgáztunk. Legalábbis abban, ami utána következett. Én többet vártam, mint amint később tapasztaltam, vagy tapasztalok talán most is. Olyan felpörgetés van, mintha annyit vettünk volna le ebből az egész Covid-ügyből - de a minket körülvevő háborúból is -, mintha minden egyes nap az utolsó napunk lenne. Ezért egy iszonyatosan türelmetlen teperés és tiprás és agresszivitás folyik. Én ezt nem vártam. Inkább azt, hogy nagyobb lesz az összefogás, a türelem, hogy nagyobb emóció és tolerancia születik meg az emberekben. De nem ezt tapasztalom sajnos, hanem egy furcsa, agresszív tempójú harácsolást, mindenen keresztüli törtetést látok, ami nekem csalódás. Régi vesszőparipám a különböző vallások és filozófiák kapcsán, az a négy szint, amit a hinduizmus megkülönböztet: a Születés, a Tanulás, az Én, és a Mi szintje. A Covid után azt vártam, hogy az Én szintből átlépünk egy Mi szintbe, de nem ez történt. Abszolút az én szintje, az önzés szintje tombol. Ez nekem csalódás. Pedig egy nagy piros felkiáltójelet kaptunk, amiből észbe lehetett volna kapni, hogy nem jó az irány. Ehhez képest egy kicsit befékeztünk, aztán ugyanúgy, ugyanabba az irányba indultunk nagy gázzal, amiből kaptuk ezt a pofont, de még rátettünk 800 lapáttal. 

- Ha felületesen nézem, az előző egy nyugodt év volt. Márciusban indult eleve az évad, a tizenvalahány bemutató helyett csak hat volt. Ez csak felületes megközelítés?

- Hát ebben az értelemben igen. Most 2024 eleje van, ami amúgy is uborkaszezon. Tavaly ilyenkor álltunk meg két hónapra az energiaválság miatt. Egy évadot így félbeszakítani, szinte pont félbe, az nem egyszerű, és utána nem egyszerű újraindítani. Ez olyan, mint egy szerelvény, aminek van egy súlya, és ha belököd, akkor már az önsúlyától megy. Ezt megállítani, és otthagyni a nyílt vágányon nem volt egyszerű. Ugyanakkor, ha a számokat nézem, akkor annak a tavalyi két hónapos megállásnak meg valóban volt értelme. Művészeti szempontból, a közönség, vagy színházi működés szempontjából nem igazán ideális. És ez nem attól függ, hogy egy évadban hány bemutatót tervezel. Csináltunk mi már 11-12 bemutatót is egy évadban, azt egy picit azért soknak tartottam. Most hatot, maximum hetet tervezünk. És ez nem csak anyagi szempont, hanem minőségi szempont is. Az évek során rájöttem, hogy ez a látogatottság, a város lélekszáma, az agglomerációs létszám nem feltétlen indokol 11-12 bemutatót, hanem elég a hat hét bemutató is. A fenntartónkkal, az önkormányzattal és a minisztériummal megkötött szerződésben sincs ilyen számú bemutató leírva, bőven teljesítjük a 6-7 bemutatószámmal is a kötelezettségeinket. Ami nekem sokkal szimpatikusabb, hogy kisebb „pörgés” mellett jobban tudunk a minőségre figyelni. Ez sokkal fontosabb. Nagyon lényeges, hogy nem a mennyiségre hajtunk, hanem inkább egy minőségre, amire viszont iszonyatos igény van. Ez az igény viszont meg szinte zavarba ejtő és egészen megható.

- Ez miben nyilvánul meg?

- A közönség visszajelzésében. Hiába csináltunk tizenegy-tizenkét bemutatót, kisebb volt a látogatottság, mint most, amikor viszont megpróbálunk egy minőségi célt elérni.

- Amióta az eszemet tudom, a vidéki színházakban 13-17 bemutató volt egy évadban. Megváltozott a világ?

- Valami ilyesmi. Megváltozott a világ, igen. Ezt nyilván a gazdaság számai is befolyásolják. Bár nem összehasonlítható - főleg a számok tekintetében - egy fővárosi színház támogatása, költségvetése egy vidéki színház helyzetével, de fővárosi színházak is három-négy bemutatókat terveznek. Ugyanakkor panaszkodunk arra, hogy a médiumok hogy teszik tönkre a közízlést, már várjuk, hogy hol van ennek a zuhanórepülésnek az alja - mert onnan már csak felfelé vezet az út -, de még mindig úgy tűnik, hogy nem értük el. Főleg a médiumokra haragszom, amikkel szemben a színház soha nem fogja tudni felvenni ezt a kesztyűt. Illetve felveszi, de soha nem lesz a ringben győztes.

- Másról is szól ez.

- Persze, mégis azt látom - és itt az optimizmus -, hogy közben meg ez nem feltétlenül azt szüli, hogy egyöntetűen haladunk egy iszonyatos minőségi és ízlésbeli romlás irányába, hanem pont ellenkezőleg. Azt tapasztalom, mondjuk a 2023-as évadunkban is, hogy talán egyre nagyobb igény van a minőségi dolgokra. Lehet, hogy nagyon kettéválik már a közönség szempontjából, hogy vannak, akik mindenevők, és szinte nekik mindegy, és ott van egy másik réteg, akik talán pont annak ellenére is, azzal szemben is igénylik a minőséget. Lehet, hogy ez egy széttagozódott dolog, de közben mégis azt érzem - és így is tervezzük a 24- 25-ös évadunkat is -, hogy megéri minőségit is csinálni.

- Fixa ideám, hogy a színháznak nem kiszolgálni, hanem formálni kell a közízlést. Egy vidéki színháznak népszínház jellegűnek kell lenni, mert mindenkit ki kell szolgálni, de meggyőződésem, hogy a minőségre van igény. Honnan veszi a mértéket, a mércét hozzá? A saját értékítélete az egyetlen, ami meghatározza, hogy meddig mehet el erre, vagy arra, le és fel?

- Igen, a saját értékítéletem színházvezetőként, de színészként, rendezőként, művészemberként, vagy hivatali emberként is, az mindig alap. Én nem tudok másképp működni, csak úgy, ahogy nekem kell működnöm. Ahogy én látom, vagy amit szeretnék megvalósítani az elképzeléseimnek megfelelően. Akár azt, hogy a mindennapokban a munkatársaimtól, akár egy előadástól, egy darabválasztástól, a meghívott művész kollegáktól mit várok el. A színészek választásától kezdve a díszlet-jelmez, dramaturgi munka, mindenben jelen van a saját értékítéletem. De inkább abból a szempontból nézem a minőségi kérdést, hogy látok erre egy nagyon nagy fogadókészséget. Ez egy működő képlet, azt gondolom. És pont összefügg azzal, hogy nem kiszolgálni kell, hanem formálni. A közösségnek semmi más dolga nincsen, csak nyitottnak lenni és érzékenynek. Ez megvan, és még a humorérzékünket sem veszítettük el annyira, mint ahogy elveszíthettük volna. Ez is egy nagyon pozitív dolog. Egy kis alkalmazotti létszámmal dolgozó családias színház számára, mint a Bartók is, sokkal járhatóbb út, ha a minőségre figyel és nem a mennyiségre. Nem a kiszolgálásra, hanem az értékteremtésre. Nem kapkodunk, elmélyültebb dolgokat próbálunk csinálni. Hosszabb próbaidőszakokat hagyunk egy-egy darabnak, nem terheljük le a csapatot. Figyelünk arra, hogy ha lehet, párhuzamosan ne folyjanak dolgok. Minden tárban ketten vannak, két világosítónk és két hangtechnikusunk van. Ha a nagyszínpadon már folyik egy próba, de közben már elindul a stúdióban is, akkor folyik a tárak közti rohangálás, kapkodás. Tegyük fel a ruhaszekciónk egyszerre két munkán dolgozik, de közben még az esti előadásra is föl kell készülnie, az nem egészséges. Azt gondolom, hogy most folyik a Bartók létszámának és nagyságának megfelelő működés, és az időben is jobban elhelyezett tervezés. És ezt igenis meghálálja a közönség! A Bartóknak nincs állandó társulata, ugyanakkor mégis van. Az én mércém is, de egy rendezőnek, vagy a művészeti munkának a mércéje is, hogy ki az, aki művészileg is és emberileg is csapattag tud lenni. Aki a fővárosi centralizmus ellenére nem egy vidéki hakni helynek fogja fel a Bartókot, hanem egy komoly műhelynek, és beletesz apait, anyait. Úgy, mintha a Radnótin a Katonában vagy az Örkényben próbálna. Ez érezhető és látható. Mi ilyen kollégákat keresünk és találunk is rendre.

- Sokan társulati tagnak is vallják magukat, pedig formálisan nem azok.

- És méltán is tarthatják annak, hiszen általában azokat a kollégákat szólítjuk meg évadról évadra, vagy egy évadon belül több szerepre, akik ezt az emberi mércét is megugorják. Mert ez is a minőségnek a mércéje. Hogy a közönség elé ne hakni-mentalitású, pénzkereseti megnyilatkozásokat vigyünk, hanem apait-anyait beletéve, és komolyan véve. Saját magát, a rendezőt, a munkáját, engem, mint színházvezetőt, és legfőképpen a közönséget, aki beül erre a háromszázötvenvalahány helyre, vagy a nyolcvanas stúdióba. Én jobban élvezem most ezt a gondosabb működést és kiválasztást, mint amikor nagyon pörögtünk.

- Nyilvánvaló, hogy a költségek jelentősen emelkednek, a jegyárakat pedig ebben a tempóban valószínűleg nem lehet emelni. Gazdaságilag hogy lehet egyensúlyozni?

- Nem, nem szabad emelni! Kiváltságos helyzetben van még mindig a magyar művészetet, bármely ágát nézem, de a színházművészet mindenféle téren azzal, hogy az állam még nem hagyta magára a színházművészet kultúráját. Megtehetjük azt, hogy egy színház nem a bevételéből él, ilyen szempontból nincs kint a piacon. Van pozitív példa és negatív is sajnos európai, közép-európai szinten is, de nyugat-európai szinten is sokkal több a negatív példa, mint amikor az állam mögötte van. Egy nagyon kedves gyerekkori jó barátom, a Filmarchívum egyik fő munkatársa, Kurucz Marci a kezembe nyomott egy 1983-as pesti műsort. Érdekességképpen végiglapoztam, hogy akkor fővárosi és vidéki viszonylatban milyen előadások voltak terítéken, milyen szereposztásokkal, milyen rendezőkkel. Pazar, egyszerűen irigylésre méltó. A '80-as, '90-es évek első felének a fénykorát nem tudom, hogy valaha is el tudjuk-e érni, azóta nagyon sok minden változott. De ettől függetlenül még mindig azt mondom, hogy a környező országokhoz képest - nem beszélve a határon túli színházakról - nem panaszkodhatunk. Az állam még mindig benne van a színházkultúra finanszírozásában. Ha kikerülne egy az egyben piacra, akkor ott gagyi gagyi hátán lenne, körülbelül, mint egy kereskedelmi tévé a színpadon. Semmi olyasmit nem engedhetne meg magának a színház, mint hogy a stúdióban 80 néző előtt kortárs magyar irodalmat játszunk. Az nem lenne sehol.

- Nem lehetne támogatót szerezni rá?

- Itt nálunk, pláne jelen pillanatban, ezekben a nehéz időkben nem. Meg egyáltalán, kis ország vagyunk mi még. Nem területileg, hanem a mentalitásra gondolok. Kis ország vagyunk gondolkodásban, a fejekben ahhoz, hogy olyan támogatókat tudjunk találni, akiknek nem anyagi bevétel kérdése egy színház, vagy egy előadás támogatása, mecenatúrája. Mert szponzorációról nem nagyon beszélhetünk. Mert az, hogy fönt van egy logó a jegyen, meg a szórólapon, az a cégnek mi? Semmi.  Nagyon minimális az a plusz bevétel, ami ez után jelentkezik. A mecenatúrához pedig erkölcsi színvonalban, mentalitásban kellene eljutni odáig, hogy azt mondhassa, ő megteheti, hogy a magyar kultúrát például egy színházi előadáson keresztül támogatja. Nem itt tartunk, tiprás és iszonyatos verseny folyik.

- A trendeket meg lehet fordítani. Nem lehet újra divatja a mecenatúrának, hogy sikk legyen a gazdagok között a kultúrát támogatni?

- De nagyon jó lenne. És azért ilyen emberekkel elenyészve, de lehet is találkozni. Nagyon érdekes időszaka volt a színháznak a TAO-támogatási időszak. Én magam iszonyatosan izgalmas, kapitalista TAO tárgyalásokon vettem részt különböző cégekkel, még fővárosi színházvezetőként is, de vidéki színházvezetőként is, amiből látszott, hogy működik, úgymond a piacon. Tényleg a versenyszellemben. Sokkal egyszerűbb volt vidéken ezt a TAO biztonságot megtalálni és letárgyalni, mint a fővárosban. Még mindig az volt a mentalitása még az úgynevezett multiknak is, hogy ez kegyelemkenyér, konc. Nem annak a kulturális mentalitásnak a szárba szökkenése, hogy én ezt fel tudom mutatni. Hogy az X cég itt, Dunaújváros környékén nagybetűkkel kiírja, hogy ő támogatja a színházat. Nem ez van, hanem amolyan „belefér” kategória. Az ő területükön, az üzleti szféra, a kapitalista piac harcmezején mi gyakorlatilag bohócok vagyunk, és bohóckodunk.

- Akkor beszéljünk az elmúlt év bohócságairól márciustól decemberig. Mire a legbüszkébb ebből az időszakból?

- Arra, hogy

 Szép látni, hogyha egy gyerek felnő, felnőtt módon bontogatja a szárnyait, az egy nagyon jó érzés, ha mindez megtelik büszkeséggel. Konkrétumokra gondolok, nemcsak az országos sajtóban vagyunk szépen jelen a letett előadások szakmai szempontjából, de a fesztiválmeghívások kapcsán is. A Bartók értékes jelenlétét egyre többen észreveszik, egyre többen felkapják rá a fejüket. Egyre többen jelentkeznek ide. Nemcsak színészkollégák, hanem írók is, rendezők is. A letett munka kapcsán nem egy vidéki kultúrháznak, egy vidéki pénzkeresetnek fogják föl, hanem egy műhelymunkára képes és alkalmas, értékteremtő kulturális intézménynek, egy igazi színháznak. Erre például abszolút büszke vagyok. De amióta én itt dolgozom, a hangulat mindig olyan volt, hogy itt jó lenni, jól érzik magukat. Ez az érték az évek során egyre jobban kitágult Dunaújváros 40 ezres lakosságán túl és ez egy nagyon jó érzés. Ezt mindenféle irányból érzem egyébként. Tehát a sajtó, a szakmai kritika - de az talán kevésbé érdekel-, és a közönség részéről. Már néha egy-egy előadásra nem tudok úgy lejönni, hogy ne hoznék én is három-négy vendéget. De már elkezdtünk mikrobuszozni is a fővárosból, de minimum annyit megteszünk, hogy kimegyünk a pesti nézőkért a vasútállomásra. Ha megszámolnám, hogy az elmúlt két évadban mennyi volt a budapesti közönség a Bartók nézőterén, az nagyon szép, fejlődő tendenciát mutatna. De ez kevésbé fontos, nekem meggyőződésem, hogy nekünk nem Budapesten kell csinálni színházat, hanem itt, ahol vagyunk. Ki merem jelenteni, hogy a helyi közönség néha sokkal kritikusabb, mint a fővárosi. 

- Esetleg gazdaságilag egy jó taktika lehet a fővárosi előadásokat vendégként ide hozni, hogy a fővárosi néző, aki ott nem tud bejutni, itt nézhesse meg?

- A most már hagyományszerűen, nagy sikerrel menő Mikro fesztiválunk, annak a válogatása pont erről szól. Most már financiális szempontból is biztonságban van a fesztivál. Az az örömhírem van, hogy nem csak 2024 nyarára, de 2025 nyarára is úgy tűnik, már összeálltak az anyagiak. Nagyon érdekes ez is, a Mikro fesztiválon is volt egy csomó olyan nézőnk, akik Pestről jöttek le, mert itt el tudták csípni az előadást. De a Mikro fesztivált sem a pesti közönségnek csináljuk, hanem idehozzuk helybe az országos színházi értékeket. Az sem csak egy pesti válogatás, ezeket az előadásokat tartjuk méltónak arra, hogy ez elé a közönség elé vigyük.

- Végigfutott a fejemben, hogy milyen fejlődésen ment át ez az intézmény, a kezdetek, és ahogy később Knódel Mária a művelődési házból igazi színházat csinált Smuk Imrével karöltve. Már most is egy elég jelentős korszak van, amit ön jegyez, ami majd bekerül a színháztörténetbe. Megfordult a fejében ennek a felelőssége, hogy milyen kulturális lábnyomot hagy maga után?

- Hogyne. Az egész munkánk, a színházcsinálás arról szól, hogy szeretnénk lábnyomot hagyni, akár színpadon, színészként, de rendezőként, igazgatóként is. Igazság szerint ez a végső cél. Hogy aztán mire és, hogy emlékeznek, az már egy másik történet. A napi munka során nem gondolok erre, de számtalanszor eszembe jut. Nagyon jó érzés, hogy én is egy tégla lehetek ebben a felépítményben, a Bartók színház életében. Bájosnak és fontosnak tartom, ennek a színháznak a múltját, a történelmét. Kezdve onnan, hogy három év alatt megépült, és utána mind, ami a Bartókkal történt, az szerintem példaértékű. Hogy ennek én is részese lehetek ebben a két ciklusban, az meg egy nagyon jó érzés. De épp így részese voltam a Pesti Magyar Színház életének is. Az emlékezés, vagy az, hogy mi mit jelentett az adott időben és térben, az mindig az utólag dől el. A Pesti Magyar Színház, hogyha az igazgatói munkát nézem, nem a művészeti munkát, akkor az is egy nagyon érdekes korszaka volt az életemnek. Egy nagyon nehéz helyzetből kellett a színházat kihúzni, és valami felé elindítani. Nagyon sok áldozattal is járt a színház működésében. Az ottani öt évemből három év maga volt a pokol bizonyos szempontból, nagyon embert próbáló és nagyon tanítós idők voltak. Most már ennyi év után, ha találkozom szakmabeli emberekkel, akikkel a magyar színházi időszakom szóba kerül, egész másképp értékelik és látnak dolgokat. Egy picit én is hajlamos vagyok erre, hogy a napi küzdelmek már elhomályosodtak. Furcsa dolog, hogy utólag hogy látunk, értékelünk dolgokat.

- Nehézségből itt is kijutott.

- Igen. De közben meg a Bartók színház alkotócsapata egyben van, az összes munkatársamtól a vezető művészekig. A nehézségekből is úgy jöttünk ki, hogy mégiscsak sikerült megnyitnunk egy harmadik játszóhelyet. Sajnos egy embert, egy kollégát elvesztettünk, Böröcz Gyurit, de közben mindenki megúszta, egzisztenciák itt nem dőltek be a kezem alatt. Tartjuk magunkat bőven annyira, hogy ha színházat akarunk csinálni, annak vannak bizonyos kritériumai, és ez a csapat ezt egyre jobban kezdi megtanulni, egyre jobban tudja. Na, ez például szintén jó érzés, hogy a második ciklusomban érzem azt az összes alkalmazott tekintetében, hogy egyre jobban értjük egymást mindenkivel. Ez szerintem a munkára is kihat és ezt a közönségnek is éreznie kell. Most kezdtük félszavakból, pillantásokból, meg gondolatokból is érteni egymást. Nem csak ők tanulnak egyébként, én is tőlük. Mindenki tudja a saját területén, hogy és mint kell, hogy hozzátegyen a maga részéről a színházcsináláshoz. Ez szintén nagyon jó érzés. 

- Ha még beszélhetünk színházi évadról egyáltalán, ebben az évadban a hat bemutatóból négy már lement. Mi várható a naptári évben?

- A következő nagyszínpadi bemutatónk a Tartuffe lesz, ami egy nagyon izgalmas munka, nagyon izgalmas szereposztással.  Józan László lesz a Tartuffe, Szilágyi Enikő lesz Pernelle asszony, egy fantasztikus színésznő az Operettszínházból. Quintus Konrád játssza Orgont, és Kovács Vanda lesz Elmira, Orgon felesége. Mariane, Orgon lánya Holecskó Orsolya lesz, Damist, Orgon fiát Ivanics Tamás játssza, Valért, Mariane szerelmét pedig Hajnal János. Kiss Attila játssza Cléante-t, Orgon sógorát, Marjai Virág lesz Dorine komorna, Szemán Béla a Lojális úr, egy hadnagyszerepben Gasparik Gábor, illetve lesz Tartuffenek egy titkára, Lőrinc néven, ami egy érdekes szerep, ebben Horváth István tér vissza a színpadunkra, aki a színjátszást gyerekkorában kezdte. Ez egy nagyon erős történet lesz, de lesz egy kuriózumunk Molnár Ferenctől Farkas címmel, ami azért lesz izgalmas, mert nem egy agyonjátszott darabról van szó. A stúdióban fogja megrendezni Ágoston Péter, akinek ez az első rendezése, ami mindig nagyon jól szokott elsülni, mert apait, anyait belead mindenki. Én mentorálom egyébként a Pétert nagy örömmel.

- Hogy került elő ez a darab?

- Ő hozta. Egyszercsak megkérdezte, hogy ismerem-e. Már hallottam róla, talán még nagyon régen, még főiskolás koromban olvastam is, de kikerült a látószögemből. Mondtam, hogy figyelj, ez egyszerűen marha jó, meg kell csinálni! Egy igazi stúdiócsemege várható még az évadban, ezt tavasszal mutatjuk be. Aztán meg belecsapunk egy nagyon izgalmas - az energiaválság és anyagi okokból tolt - történetbe, ami a Kőszegi Várszínházzal közös munka lesz, a Hyppolit a lakáj. Májusban kezdünk itt próbálni, utána megállunk, mert jön a Mikro fesztivál, és utána június második felétől folytatjuk a próbákat, és július 11-én mutatjuk be Kőszegen. Szinte végig itt próbálunk, körülbelül egy hetet leszünk csak Kőszegen. Az előadás szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján itt fog debütálni itt, egy egyhetes felújító próbaidőszak után. Szintén pazar a szereposztása, Hyppolitot Kálid Artúr fogja játszani, Schneider Mátyást Göttinger Pálra osztottam, Arankát, a feleségét Balázs Andrea játsza, Terka, a lányuk Tenki Dalma lesz, Jerger Balázst, mint Nagy Andrást köszönthetjük a színpadon. A Hyppolit csapatán belül üdvözölhetjük Molnár Piroskát, ugyanis ebben a verzióban nem Makáts főtanácsos lesz, hanem Makátsné. Az ő fia, Makáts Csaba pedig Schneider Zoltán lesz, Mimi lokáltáncosnő Auksz Éva, Julcsa, a nagypofájú szolgáló szerepébe Kecskés Karina bújik és Tóbiásként az ő párjaként Ágoston Péter fog bohóckodni. Mindkét darabot én rendezem. Nem szeretek ennyire túltengeni, de így alakult, Kőszeg most áll készen, hogy ezt megvalósítsuk. A kollégák, akiket két évvel ezelőtt felkértünk, azóta várnak erre a munkára nagy örömmel. A koprodukciók nagyon fontosak, Gyula is - lehet, hogy nagyképűnek hangzik - verseng értünk a Hamlear óta. Kőszeg is nagyon szívesen dolgozik velünk. A múlt évadban készült Szabadkával egy koprodukció, a Szerelem, ami nagyon szép előadás lett és nagyon nagy siker. Rengeteg helyre hívták. Ez is nagy öröm. A mostani koprodukciónkkal, a Máli nénivel majdnem tíz előadást lejátszottunk Kassán. Ha mi Kassán játszunk, akkor itt megáll az élet, de nem baj. Mi nem vagyunk egy nagy üzemmódos színház, és ezt egy percig se bánom. Koprodukciókat jövőre is keresünk, de nem kell nagyon keressük, mert elég jó hírünk van. Részben azért, mert a Bartók egy biztonságosan működő színház, tud a többi partner színház is alapozni rá, bázisként tud működni. Másrészt a műszaki csapat a technikusoktól kezdve a háttérkollegákig, a gazdaságiakig mindenki olyan jó hangulatban és biztonságban dolgozik, hogy nagyon szeretik a koprodukciós partnerek az összes munkatársamat. Ez messze jobb érzés, mint csomó minden más. Viszont látom a külhoni színházak a helyzetét, ami nagyon kemény. Ehhez képest itt fogjuk be a szánkat. Mert 

Lehet, hogy a második ciklusom végén már szóba kerülhet egy 8-10 fős állandó társulat is, ami szerintem hallatlanul fontos, és egy nagyon nagy mérföldkő lehet a Bartók életében. Szívem vágya, hogy úgy tudjam befejezni, hogy az megvalósul. A Hyppolit utáni bemutatóknál most vagyunk benne nyakig a tervezgetésben. Jelentkezések, beküldött kortárs magyar darabok kapcsán, Grecsótól, Háy Janitól kezdve a nem olyan rég elhunyt Böszörményi Gyulán át Marton Máriáig egy csomó minden van. Egyszerűen a bőség zavara rendezőktől kezdve, az ide örömest bejelentkező színész kollégákig. Már nem csak a 24-25-ös évadot tárgyaljuk, hanem már a 25-26-os évadot is. Már valakit átteszünk a jövő évad utáni évadra, mert bár nagyon izgalmas, de egyszerűen már nem tudjuk hova beilleszteni.

- Lehet egy irány, hogy ahogy most Dobó Katához hasonló, országosan ismert nevű színészek játsszanak itt. Ezek szerint a színház híre ezt már bőven megengedheti. A kasszája is megengedheti?

- Igen, nincs szégyenkeznivalónk. Nem kiemelt támogatású gázsit fizetünk, de tisztességes gázsit. Erre is nagyon büszke vagyok, hogy amikor azt mondom, hogy ez a színház biztonsággal működik, azt nem feltétlen csak arra értem, hogy hat-hét bemutatót biztonsággal meg tud csinálni a színház - a jó híre erről is szól egyébként -, hanem hogy biztonsággal fizet. Aki itt dolgozik, az pontosan tudja, hogy a próbadíját meg fogja kapni időben, nincsenek elmaradások. A Magyar Színházban azért volt pokol, mert a színház gazdasági állapota miatt úgy kellett ütemezni, hogy másfél év alatt tudtunk csak bizonyos rendezéseket kifizetni hónapról hónapra. Ehhez képest most imádom ezt az állapotot, hogy biztonsággal fizetőképesek vagyunk. Ennek nagyon nagy értéke van ma egyébként. Nagyfokú a bizonytalanság, annyi az eszkimó és olyan kevés a fóka, hogy ezt ki is használják. Bárki bármikor helyettesíthető. Amikor engem is színészként egy munka elér, akkor csak mellékesen tárgyaljuk, hogy mennyiért játszom. A filmben, a tévében, de még a színházakban is, mert az a mentalitás, hogy ha te nem vagy, akkor van helyetted más. És utána a saját pénzednek úgy kell utána rohanni. A csekkek nekünk is, ahogy mindenkinek, érkeznek. Ilyet a Bartók nem tesz, és ennek is híre van. Ez egy szintén nagyon jó érzés. Nem irreálisan egetverő, de egy tisztességes, a mai piaci viszonyokhoz képest normális gázsit tudunk fizetni rendben és időben.

- Valamikor a színház deklaráltan a művészetek háza funkcióval is működött.  Van, ami megmaradt, de például kicsúszott a jazz, minimális mértékben maradt meg a klasszikus zene, holott szereti a klasszikus zenét. Miért tűntek el ezek?

- A kettős fenntartással, meg azzal, hogy a Bartók biztonságban van, nem szabad visszaélni. Az én vezetői mentalitásom arról szólt amióta itt vagyok, hogy ez a ház mindenkinek nyitva van. Viszont egy 5-6-7 évvel ezelőtt egész másképp volt mindenkinek nyitva, mint a mai anyagi viszonyok között. És azontúl, hogy a jegyárak emelésével nagyon óvatosan bánunk, de el kellett kezdeni egy piaci mentalitást érvényesíteni a terembérlések és az ide érkező egyéb művészeti megmozdulások kapcsán, ami egy picit befékezte az egyéb irányú művészeti életet. Ki kellett számolnunk egy terembérleti díjat, akár a próbára, akár magára az eseményre, az öltözőhasználattól kezdve az itt dolgozó kollégák díjáig, a nézőtéri ültetők, a jegyszedők, a ruhatár, a rezsiköltségek miatt. Most már azért valamennyit kell kérnünk ezekért a dolgokért, van egy ilyen tarifánk, amiből zenekarok, iskolák esetében nagyon szeretek jótékonykodni. Másrészt azt mondtuk, hogy ebből a szempontból sem hajtjuk egy évadon belül agyon magunkat, inkább a tervezett 5-6 dolgunkra koncentrálunk. Jobban szeretem, ha egy főpróbahét tisztán főpróbahét egy produkció finisében. Föláll a díszlet egy premier előtt 8-10 nappal, és ahhoz nem nyúlunk, nem kell lebontani, fölépíteni, megint lebontani. Ilyen értelemben az évadot békén hagyjuk az egyéb rendezvényekkel, és próbálom ezeket máshová elhelyezni. Például a könnyűzenei részét a Ligetbe. Oda kevésbé tervezünk prózát és szabadtéri előadásokat, mint inkább könnyűzenei programokat. A komolyzene az szintén liget, illetve az évadon belül egy-egy fölbukkan, egy program megmaradt, ez a beavató komolyzenei bérlet a gyerekeknek. Azt fontosnak tartom. Körülbelül ilyen okokra vezethető vissza.

- Elment a kedve már, vagy pályázik még egyszer?

- Nem tudom. Az itteni munkától egy percig sem ment el a kedvem, nekem a politikától megy el folyamatosan a kedvem, az összes többivel az égvilágon semmi bajom nincsen. Azt remélem, hogy most már ennyi idő, ennyi csata és szkanderezés után, amit a politikával folytattam tényleg már azt várom, hogy jöjjön rá a politika, hogy engem ezzel békén lehet hagyni. Én nagyon szívesen leteszek egy harmadik ciklusra is egy komoly szakmai pályázatot, de gyűlölöm ezt a „politikusi” szerepkörömet. Örülnék neki, hogyha békén hagynának és szakmailag ítélnének meg. Az teljesen normális, törvényszerű, ezzel egyet is értek, hogy egy bizonyos idő után meg kell megint mérettetődni. Elszámolni azokkal az évekkel, amiket beletettél, annak idején mit írtál le, és ahhoz képest mit valósítottál meg, és hogyan tovább? De gyomorforgató csatákban részt venni, ahhoz az égvilágon semmi kedvem nincsen. Talán már mindenki megtanulta, hogy az Őze Áront ezzel békén lehet hagyni. Egyébként nagyon nagy boldogság lenne, hogyha már a második ciklusom végét is egy társulattal zárhatnám le, de ha ez csak a harmadik ciklusra valósulható meg, akkor szívesen folytatom. Szívesen folytatom, csak nem mindegy, hogy milyen áron, már nem akarok tönkremenni. Egy ponton túl az ember azért is tud hátralépni, mert amikor úgy érzi, hogy egy-két dolgot már letett az asztalra, akkor már méltatlan helyzetekbe nem szívesen csöppen. Úgyhogy ezt majd meglátjuk. A munkát és ezt az egészet jelen pillanatban is abszolút élvezem. Van csábítás egyébként Pestre, ugyanakkor annyira mások a nehézségek, annyira más a fővárosban színházat vezetni, a vidéki körülmények sokkal alkalmasabbak a színházteremtésre.