A zene sokkal szebb az ember lelkének

- Gyakran fel szokták tenni a kérdést, hogy előadóművésznek tartom magam, vagy pedagógusnak. Talán a pedagógiát tartanám fontosabbnak, és ezt a díjat pedagógus munkásságomét kaptam, aminek nagyon örülök. A Harmonikások Országos Társasága jelölt erre a díjra és tőlük kaptam. Róluk azt kell tudni, hogy nem csak szakembereket ölelnek fel, hanem minden olyan harmonika barátot, harmonika kedvelőt - értsük ezalatt az amatőröket is -, akik szeretik, művelik ezt a hangszert akár autodidakta módon is, ugyanakkor ide tartoznak a pedagógusok is, a harmonikán tanuló növendékek is, így próbálnak országosan felölelni minden harmonika szerető embert. 

- Szakmailag ez a legnagyobb díj, nem? 

- Hát igen, talán nevezhetjük így. Volt olyan, hogy tanári nívó díjat kapott egy kolléga, ha olyan sok gyereket vitt versenyre, tehát létezik ettől még magasabb díj nyilván, de én örülök, hogy itt nemcsak azok értékelik a munkámat, akik szakemberek, hanem azok is, akik úgy érzik, hogy én a hangszer népszerűsítéséért sokat teszek. 

- Ha harmonikáról van szó, akkor két nagy nevet emlegetnek ebben az országban, Orosz Zoltánt és Tabányi Mihályt. Orosz Zoltánnal már játszott együtt, Tabányival, sikerült? 

- Nem, nem játszottam együtt vele, de voltam már vele egy színpadon. 2003-ban találkoztam vele, akkor a játékomat is hallotta, meg én is az övét. 

- Mondott valamit?

- Azt mondta, hogy remek volt lányok. Ugyanis akkor jártam a főiskolára, és egy szaktársammal duóztunk, ő pedig nagyon lelkesedve hallgatta az előadásmódunkat. De arról, hogy én hogy tanítok, arról nyilván ő nem tudott. Most az özvegye adta át a díjat, és nagy örömmel tette ezt. Megható volt. Kicsit szomorú mondani, de szakmai berkekben vannak, akik Tabányit nem a helyén kezelik. Ő a könnyű műfajban lett népszerű, ezért úgy tartják, hogy nem igazán volt szakember. De más a populáris zenét kiszolgálni, meg szakembernek lenni. Ez két külön fogalom. De az ő népszerűsége elvitathatatlan, nem csak országosan, hanem az egész világban ismerték őt, főleg fiatal korában.

- A harmonikások egyébként is nehezített pályán mozognak, mert a köztudatban még mindig tangóharmonikaként él ez a hangszer. Ettől nem áll égnek a haja?

- De, de ezt is az előnyére fordítom. Így ismerik a harmonikát - sokszor hosszú ó-val -, de azt szoktam mondani, hogy ennek a hangszernek valóban jól áll a tangó, hiszen játszanak harmonikán tangót.  De az igazi tangóharmonikának a bandoneumot, vagy bandoneont lehet nevezni. Ez egy kocka, vagy doboz alakú kis hangszer, gombos mind a két oldala. Az argentinok ezen játszanak. Astor Piazzolla, a nagy tangózeneszerző is ezen a hangszeren tudott játszani. Valószínű azért, mert sok tangót játszottak Magyarországon rajta, ezért kapta ezt a jelzőt.

- Térjünk vissza egy nagyon picit a kezdetekhez! Már Óbecsén, a szülővárosában is a harmonikát gondolta saját hangszerének?

- Édesanyám és a nagynéném is harmonika tanárok. Tehát nálunk a családban ez volt adott, ez volt az alapfelfogás. Mi más hangszeren tanulhatnék, mint harmonikán? Hozzá kell tennem, hogy édesapám hegedült, be is fejezte az alsófokú zeneiskolát, gitáron is megtanult játszani, tehát azért lehetett volna más hangszer is, de valahogy ez került az ölembe. Az unokatestvéreim is, mindenki tanult zenélni, hangszeren játszani. Így lett a harmonika, és később én nagyon megszerettem. Már akkor vittek versenyekre, sok díjat nyertem, viszont akkor más pálya, a matematika érdekelt volna, de édesapám azt mondta, hogy a zene sokkal szebb. Gondolkodtam, hogy tényleg a zene az sokkal szebb az ember lelkének és emellett döntöttem. A konzit Újvidéken fejeztem be harmonika szakon, viszont az akkori Jugoszláviában egyik zenakadémián sem volt a harmonika szak. Ezért voltam kénytelen szolfézs szakot végezni. Középiskolai ének, zenetanár és karvezető az első diplomám. Ott még olyan volt a jogszabály, hogyha harmonikából középiskolája van valakinek, és zenei felsőfokú végzettsége, akkor taníthatja ezt a hangszert. Onnan elkerültem Dunaújvárosba 32 éve.

- A háború elől menekültek. Véletlen volt, hogy Dunaújváros lett a végállomás?

- Nem véletlen. Fellapoztam a Magyar Közlönyt és egyedüli város volt Magyarországon, ahol harmonikatanárt kerestek. Csak ezért.

- Tudott akkor valamit a városról egyébként?

- Nem sokat, lényegében semmit. Még megvoltak a szüleim mind a ketten, és jó lett volna a déli országrészben kapni állást. Ének-zene tanárként, szolfézstanárként is találhattam volna bárhol. De azért mindig a harmonika volt az elsődleges szerelem, azt sokkal jobban szerettem tanítani. Megszerettem a várost. Szerintem nagyon élhető, kórháztól színházig minden van. Nincsenek távolságok, Budapest is közel van, az ország közepe, úgyhogy szerintem egy nagyon jó hely. Érdekes ez is, hogy kevés múltja van, de ettől olyan színes.

- Miért nem az előadóművészeten van a hangsúly? 

- Az bizonytalan kenyér, nem lehet kiszámítani, hogy hívnak, vagy nem hívnak, mire van igény, mennyi igény van. Vannak fiatalabb kollegák - magyar állampolgárok -, akik ebből élnek, Budapesten nagyon sok színházban játszanak, néha zenekarokba is hívják őket, de ez azért olyan bizonytalan. Itt volt a pandémia is, és akkor nem volt nekik munkájuk. Én ezek a fiúkat - akik végeznek harmonika tanárként -, Marcellt és Pétert is arra biztatom, hogy azért akár egy egyetemen, vagy bárhol tanítsanak néhány órában, ne csak arra hagyatkozzanak, hogy előadóművészek legyenek. Hogy két lábbal álljanak, egyik helyen a pedagógiát vigyék, a másik helyen az előadóművészetet.

- Nyilván a szakmának, a külvilágnak is van egy véleménye arról, hogy a diákjai miért ennyire sikeresek, de szerintem ön ezt jobban tudja.

- Ez érdekes. Felmerült korábban a kérdés, amiben benne volt a válasz, hogy előadó művész vagyok, vagy tanár. A példa sokkal erősebb, mint a tanítás. Nem tanítok, nevelek, leültetem gyerekeket és elmondom nekik. Ha ők látják, hogy én hogy játszom színpadon, az szerintem egy nagyon erős dolog. Nagyon sok összetevője van egyébként.

- Mit ad nekik útravalóul? Mi az, amivel elindítja őket? Biztos, hogy van valami eszmeiség, amit ismételni szokott.

- Sok minden van. Elsősorban szeretni kell. De itt nincs „kell”. A „kell”- nek már rossz felhangja van. Szeretettel szabad csak csinálni. A tanításban ugyanúgy. Az én gyerekkoromban nem ez volt a jellemző. Ma már másmilyen világban élünk, de akkor is mindig az volt a mozgató rugó, hogy szeretjük a zenét, szeretjük a hangszert, szeretjük azokat a darabokat, amit játszunk. Egy kis baba megkóstolja a spenótot egyszer és azt mondja, nem szeretem, pedig még igazán nem evett belőle. Ha még igazán valamit nem ismerünk, csak utána tudja elsajátítani. Amikor elkezdenek valamilyen darabot tanulni, elsőre még ismeretlen. Ismerd meg, érezd meg! A másik nagyon fontos, értsd meg. Ilyen szempontból a zeneelméleti tudás is nagyon fontos. Úgy tudtunk valamit megérteni, ha tudjuk, hogy  a zenében mi, hogyan működik. Hogyha megismeri, utána megszereti. Sajátítsd el, saját gondolatodat, a saját tolmácsolásod vidd bele! Azt, hogy te hogy értelmezed ezt a zenét, azt mutass meg a közönségnek!

- Tudom, hogy jó érzés, de valami ennél többet mondjon arról, hogy milyen látni a volt növendékeit, Marcellt, vagy a Kiss Pétert látni a sikereikkel!

- Hát boldogság, büszkeség. Ez talán a visszaigazolása is annak, hogy valamit jól csináltam.

- Úgy játszanak, ahogy szeretné?

- Úgy játszanak, ahogy ők tartják jónak. És én bízom az ő értékítéletükben.

- Megkérdezik még?

- Igen, nagyon érdekes, hogy igen. Az is érdekes volt, hogy Peti már Firenzében tanult, de megkérdezte, hogy nem foglalkoznék-e vele nyáron. Csuka Marcellem meg amikor a nemzetközi versenyre ment – ahol első díjakat zsebelt be – megkérdezte, hogy mondanék-e valamit, pedig ott nagyon jó tanára van. Egyébként mindkettőjüknek. Még tudtam nekik olyat mondani, amit fel tudtak használni, és ez nagyon jó érzés volt.

- Furcsa, hogy ők teljesen más eszmeiségű iskolába mentek. Ez az ő személyiségükből fakad?

- Igen. Hogy legyenek felvértezve szakmai tudással, ez a legfontosabb. Hogy zeneelméletből, zenetörténetből mindent tudjanak pontosan. Ismerjék a hangszer lehetőségeit, csinját-bínját, hogy a hangszerrel hogyan kell megszólaltatni a dolgokat. Ez nagyon hosszú idő. És utána tudják ők a saját ízlésüket beletenni. Nagyon sok nemzetközi versenyre, kurzusra vittem őket, hogy ismerjenek meg többféle látásmódot is, és abból gyúrják ki a saját világukat. És ez így is lett. Valószínű, hogy a személyiségük is különböző, de ugyanakkor valahol meg nagyon hasonló. Ugyanolyan.

- A harmonika egy meglehetősen drága hangszer. Van elég?

- Sosincs elég. Mindig azt mondtam, hogy ha még ezt az egy hangszert megvesszük, akkor most már pont elég lesz. De mindig jön még valami ötlet. Ilyenek voltak a basszus harmonikák, ami a zenekarban nagyon fontos. Utána a koncertharmonika, amin dallambasszuson lehet játszani. Azok a gyerekek, akik a zenei pályára mennek, azon is megtanulhatnak játszani. Jótékonysági koncertek sorozatát tartottuk, hogy meg tudjunk egy ilyen hangszert venni. Az volt a legnagyobb falat. Utána elektromos harmonikát vettünk, amit szintén a zenekari játékban tudunk használni, mert különböző hangszíneken tudjuk megszólaltatni. A legfiatalabb, a legújabb harmonika egy nagyon picike. Ez a legkisebb tanulóknak van, mert vannak nagyon picike gyerekek is. A legfiatalabb, aki itt tanul 7 éves, neki még ilyen kell.

- Az, hogy már ennyi hangszer van itt a zeneiskolában, az az ön kitartásának köszönhető?

- Szerénytelenül hangzik, de igen. Nagyon sokféle módon tudunk hangszereket beszerezni, vásárolni. Mindig olyan igazgatóim voltak, akik belátták, hogy nekem erre szükségem van. Mindig szót értettem velük, hogy nekem miért van bizonyos hangszerekre szükségem. Látták, hogy én ezen dolgozni akarok, és támogattak benne. Nyilván sokszor nem anyagilag, mert a zeneiskolának már nagyon régóta nincs önálló költségvetése. A tankerületnek is nagyon korlátozottak a lehetőségei, tehát más módon. Nem volt egyszerű.

- A Tabányi-díj ugyanazon a polcon van otthon, mint a Pro Cultura Intercisae-díj?

- Igen.

- Kéne még mellé más is?

- Nem, én soha nem a díjakra hajtok. Nagyon jól esik, ha értékelik, de soha nem a díjak motiváltak.

- Mi még a kitűzött cél?

- Célok mindig vannak. Egyébként a Pro Culturára visszatérve, annak nagyon örülök, hogy nem csak szakmai fórumokon mutatkozom meg a növendékeimmel. Nem csak Budapesten tudnak erről, hanem itt helyben is nagyon értékelik. Nyilván nagyon sok helyen megmutatkozunk a növendékeimmel, ők egyénileg is játszanak, fellépnek, akár kisebb összetételű kamara csoportokkal, a zenekarral, sokat megyünk, én sokat játszom, különböző kiállítás megnyitókon, tehát helyben is értékelik. Ez szerintem nagyon fontos. Ilyen szempontból nagyon örültem a Pro Cultura Intercisae-díjnak, mert értékelik azt, hogy én a hangszert népszerűsítem. Most van egy közeljövőben lévő cél a zenekarral. Óbecsére, a szülővárosomba készülünk, meghívást kaptunk és a helyi színház nagytermében fogunk egy önálló estet tartani. Most az utazáshoz is keresünk szponzorokat. Bízom benne, hogy találunk, mert mindig vannak jó akaratú emberek.