Bár már hivatalosan is művész, de továbbtanul Kiss Péter

– Aki elindul a komolyzenei pályán fiatalként, az erre vágyik. a tizennégy éves kor után kezdődik, amikor az ember. A zeneiskolában is van, aki komolyabb szinten foglalkozik a hangszerével és van, aki kevésbé, de azt gondolom, hogy a középiskolában, tehát amikor a szakirány elindul, akkor kezdődik el igazán az út. Onnan meg már lényegében ellátunk az első diplomáig, mert az a következő cél. Közben ott van érettségi, meg ilyen fellépés, olyan fellépés, de mégiscsak a diploma az, ami hivatalosan, papíron láthatóan is kimondja, hogy te zenész, művész vagy. Szóval, hát mondhatni, hogy nagy flash volt. Nagyon érdekes volt, mert azért az eddigi utamból adódóan meglehetősen sok tapasztalatom van a fellépés, koncertszervezés terén. A diplomát pedig úgy kell elképzelni, hogy egy sima koncert. Az egyik szaktársam lepődött meg, aki velem együtt diplomázott, hogy én szinte nem is izgultam a diplomakoncerten, mert az a nehéz benne, hogy van egy öt-hat tanárból álló bizottság,  akik minden egyes hangra, minden egyes kisebb hibára odafigyelnek. Én valahogy mégse izgultam, pedig tudtam, valahol mégiscsak egy nagy dolog. Nyilván nem úgy kezeltem, mint egy átlagos fellépést, mert nyilván nem az. Szóval igen, ez így érdekes volt. Mindenki azt mondja, hogy nagy dolog, úgyhogy ezt elfogadom. Valószínűleg még föl se fogtam. Két hónap telt el azóta. Már előtte is rengetegszer fordult elő, hogy a művészt hozzátették a nevem mellé, és most úgy vagyok vele, hogy mostantól megvan az első diplomám, most már nyugodtan fölvehetem.

Ez megváltoztatott, átkapcsolt benned valamit?

– Szerintem majd akkor fog inkább átkapcsolódni ez, amikor végleg befejezem a tanulmányaimat, és akkor tényleg csak a zenével törődök, csak a koncertekkel, vagy később a tanítással. Mert amíg az egyetemen van az ember, mégiscsak benne van egy iskolarendszerben, mégiscsak tanul. Nyilván a zenész holtig tanul, ez egy olyan szakma, ahol sose ér véget a tanulás. Még azért olyan nagyot nem változtatott bennem, én azt mondom. Azon kívül, hogy a Facebook oldalamon odatettem a nevem mellé, hogy harmonikaművész, de azon kívül talán nagyon sokat nem.

Olyan típus vagy, aki tud elégedett lenni magával?

– Elégedett? Inkább azt mondanám, hogy örülök nagyon, hogyha valami jól sikerül. Például ilyen volt a diplomám is pont. A nyaram elment, nagyon elfoglalt voltam, és októberben diplomáztam. Nem úgy van, mint az itthoni iskolarendszerben, hanem nálunk októberben volt, és ott volt az egész nyári diplomára való felkészülésre. Kicsit nagyobb programot akartam az októberi diplomámra, egy komolyabb műsort, de nem sok időm maradt. Ettől függetlenül mindenki azt mondta a környezetemben, hogy így is komoly volt, de én valami nagyobbat szerettem volna. Benne volt a D-moll Toccata és fúga a műsorban, meg kamarazenéltünk is, tehát azért rendben volt a műsor, csak nagyobb dolgot szerettem volna. Viszont úgy voltam vele, hogy ha már kialakult ez a helyzet, akkor amit megcsinálok, az viszont legyen a lehető legmagasabb szinten, és az sikerült. Ott elégedett voltam, mert sikerült úgy lehozni a diplomakoncertet, hogy szinte hiba nélkül. Arra például azt mondom, hogy ott elégedett voltam. Talán.

A jelentős művészi fejlődéshez mindig újabb és újabb célok kellenek, mindig magasabbra kell tenni a mércét. Ez hogy megy nálad?

– Nálunk, zenészeknél, amíg még fiatalabbak vagyunk, nyilván megvannak az adott szintű darabok. Ezt még nem kezdjük el megtanulni, mert még túl nehéz, hogy inkább valami alacsonyabb szintűt. Aztán később már az egyetem, amikor az első diploma felé ér, ott már olyan kérdés nincs, hogy mit tudunk eljátszani, mit nem. Ez csak idő kérdése. Most jelenleg az elégedettségi szintben, meg abban, hogy lássam a fejlődést. Ezt pedig leginkább a koncerteknél látom. Egyrészt nézem magamat a konferálás miatt, hogy a műsor-összeállításban hogyan fejlődtem, ezeket. Tanulok belőle, hogy például 2020-ban sokat őztem. A szövegben nyilván most sem tökéletes még, de azért összeszedettebb. Egyrészt ilyen szempontból nézem magamat, de nézem a közönség visszajelzését is, és a közönség létszámát. Ha belegondolok, hogy 2020-ban, amikor Baracson először adtunk koncertet a templomban, hogy akkor ugyan tele volt a templomosi templom, de ez 60 főt jelentett. Legutóbb, amikor itt volt a firenzei harmonika kvartett Baracson, akkor viszont már 120-an voltak, és még pótszékeket is kellett berakni. És azért ebben is nézem a fejlődést. Ugyanez a karácsonyi koncerten, és ott is első évben százan voltak, tavaly meg már kinn álltak az ajtóban is. Ilyen kettősen nézem, egyrészt a közönséget is, meg magamat is. Az, hogy milyen darabot tanultam, az már szerintem elmúlt. Azt gondolom.

Jó választás volt, hogy Firenzébe mentél? Lehetett volna ennél jobb, vagy rosszabb megoldás is?

– Amikor választás előtt voltam, szóba jött Oroszország nálam, sőt, az volt az első. Ahova Csuka Marcell ment, oda akartam menni én is. Végül kicsit tartottam Oroszország ridegségétől. Vagy nem is ridegség, hanem hogy az egész egy másik kultúra. Azt tudni kell, hogy a harmonikásként azzal se lőttem volna szerintem mellé, mert technikailag ők tényleg a toppon vannak. Sőt, azt mondom még jobbak, mint az olaszok. Viszont Olaszország nagyon sokat változtatott rajtam, nagyon sokat könnyített, lazított rajtam. Nagyon feszes, merev voltam, amíg el nem mentem az egyetemre. Sokat lazított rajtam az olasz lét. És a tanulási térben is egy olyan harmonika iskolának a tudását tudtam befogadni, megszerezni, megkapni, amit máshol nem lehet. Mert az olasz harmonikaiskola, az olasz zeneiskola nagy hangsúlyt fektet a hang szépségére. Lehet, hogy nem annyira virtuóz az olasz iskola, mint mondjuk az orosz, viszont a hang szépsége az ott fontosabb. Lehet, hogy ha Oroszországban tanultam volna, akkor sokkal gyorsabban és sokkal virtuózabban tudnék játszani, de életérzésben azt gondolom, hogy többet kaptam, és én nem bántam meg.

Nem fejezted be a tanulmányokat, folytatod mesterszakon. Viszont ha jól emlékszem, korábban azt mondtad, hogy mestered, Ivano Battiston abbahagyja, és te másfelé veszed az irányt. Ez hogy alakult?

– Most megvolt a három éves alapképzésem, és még van két év mesterképzés, most kezdtem el az első évet. Ő ebben az évben még van, de az a legutolsó éve, és jövőre megy nyugdíjba, jövőre már nem ő lesz. Emiatt gondolkoztam azon, hogy másik tanárhoz megyek, másrészt amiatt is, mert érdekelt más stílus is. El akartam indulni kicsit a jazz irányába, és voltam is egy kurzuson még tavasszal egy jazz harmonikatanárnál. A jazztől nem távolodtam el azóta sem, a mai napig érdekel, és szeretném beleásni magamat. Viszont nem volt meg az összhang, a közös hang azzal a tanárral. Végül máshogy döntöttem, és azért még győzködött is a mostani tanárom, hogy azért még maradjak. Az még fennáll, hogy jövőre, a második évre esetleg egy Erasmusra kimenjek egy másik országba. Nem tudom hova, de, mint lehetőséget nem zárom ki.

Közelre, mindössze két év távlatába került, hogy végzel, és valamit kezdeni kell magaddal. Erre van már elképzelésed?

– Volt elképzelésem, viszont most egy nagy változás történt az életemben. Mindig hangsúlyoztam, hogy a szívem hazahúz, itthon képzelem el a jövőmet. Ez most sem változott. Van a harmonika kvartett, akik nagyrészt Olaszországban munkálkodnak, tehát velük nagyrészt ott tudok dolgozni. Nyilván ez később, hogyha Magyarországon élek is lehetséges lesz, csak bonyolultabb lesz. Van egy étterem is, ahol szoktam játszani havi kéthavi rendszerességgel, de még ez a kettő – bár fontos – nem elég arra, hogy ott maradjak hosszútávon még. Felmerült egy firenzei zeneiskolában egy tanítási lehetőség is, de talán a legfontosabb az, hogy egészen véletlenül bekerültem a Draba Gypsy Band-be Olaszországban. Szintén firenzeiek, és velük egy egészen más világ nyílt meg számomra, mert mégiscsak egy egészen más zenei stílus. Nem mondom, hogy ebben akarok munkálkodni, inkább csak azt, hogy ez egy kisebb kitérő, mert nyilván mégiscsak messzebb áll a klasszikus zenétől. Nyilván nem biztos, hogy ez a sok kis dolog összeadódik majd. A szüleimmel is - mert nyilván rájuk is nagyon hallgatok ebben a döntésben – azt beszéltük, hogy hogyha nem 23 évesen költözök haza Magyarországra, hanem 25-26 évesen, akkor se történik semmi. Pár évet még kint tudok maradni, még esetleg privát órákat venni, mert attól függetlenül nyugdíjba megy, még tudok Battistontól tanulni. Én nagyon szerettem volna minél hamarabb hazasietni, hogy akkor itt elkezdeni dolgozni, de az olasz mentalitás is fordított kicsit rajtam, hogy azért ráérünk. De tényleg, még van szerintem kint tennivalóm, azt gondolom. Mindenképp haza szeretnék jönni, csak szerintem egy kicsit még maradok.

Érdekes lehet a zenei ízlésed, elég sokfelé elkalandoztál már. Nem beszélve arról, hogy a családban a metál zene nagyon erősen képviselteti magát. Mi az, amit szívesen hallgatsz?

– Ez nehéz, mert tényleg, ahogy mondtad, nagyon sokfelé ágazik a zenei ízlésem. Majdnem pont a hörgős metál a legutolsó, ami érdekel, de nyilván, ha a testvéremék játszanak, akkor elmegyek meghallgatni őket.  Sok olyan zenész van, aki annyira beleőrlődik ebbe a munkába, ebbe a szakmába, hogy abszolút nem hallgat már zenét. Én idáig azért nem akarok eljutni. Harmonikát már kevésbé hallgatok, de klasszikus zenét azért igen, de nyilván nem olyan sokat. Most, ami inkább jelen van, az a popzene. Az a lényeg, hogy kicsit másabb stílus legyen, amiben kicsit kikapcsolok abból, amiben dolgozom. Mert hiába hobbi – hiszen ez a legnagyobb áldás, hogy azt csinálhatom, amit szeretek -, de azért mégiscsak tud monotonná válni, az ember azért néha kikapcsolna.

Szinte a kezdetektől kezdve neked fontos volt, hogy otthon is fellépjél. Meg tudod ezt fogalmazni, hogy miért?

– Igen. Amikor általános iskolába jártam Baracsra, ott azért nagyon sok lehetőségem volt, elsősorban az énekkel fellépni. Mert egészen másodikos koromtól kezdve nyolcadikos koromig rengeteget jártunk énekversenyekre a tanáraimmal, és mind sulis rendezvényeken, mind a falukarácsonyon rengeteget tudtam énekelni, a végén már harmonikázni is. És nyilván mivel itt nőttem fel, azt gondoltam, hogy tartozom azzal, hogy egy kicsit visszaadok a falunak, másrészt meg kicsit szeretném a kulturális életét fellendíteni. Van természetesen kulturális élete, ezt nem tagadom, de nyilván mindig lehet több is.

Egy ideje együttműködsz a Rákász Gergely Alapítvánnyal. Mit adott ez neked? Mihez segített hozzá az alapítvány, és mi az amire megtanított Gergely?

– Gergely rengetegszer hangsúlyozta, hogy ő nem szól bele abba, hogy mi hogy játsszunk egy a hangot, hogy játsszuk a darabot. Ő leginkább a lehetőségekben segít. Lehetőségeket ad koncertezni, fellépni, és mondhatni, hogy konkrétan mentorrá is vált azzal, hogy ott van mellettünk. Hiszen a koncertek során, amikor vele játszunk, amikor elmegyünk egy adott helyszínre fellépni, ott talán a legértékesebb pont nem feltétlen az, hogy fellépünk a színpadon, hanem nagyon sokszor előtte az a pár órácska, amikor leülünk egy fél órára beszélgetni, megnézni, hogy egy ilyen nagyobb koncertnek a szervezése hogy működik. Nagyon sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből, annyira felnyitotta egy csomó dologban az elmémet, hogy ilyet sehol máshol nem tudtam volna kapni. Gergely és az alapítvány meg ugyanaz majdnem. Az alapítvány meg leginkább a koncertezési lehetőségekkel segít, hogy például egy olyan koncertet tudtunk játszani, ahol Bősze Ádám konferál, és az egy nagyon nagy szó. Meg hát az, hogy Erdélybe, meg a határon túli olyan falvakba tudunk elvinni zenét, ami alapvetően nem történne meg, ha mi nem tudnánk így elmenni oda. Ebben az alapítvány nagyon sokat segít, meg hát ott vannak mögöttünk.

Két erős vonulat van az életedben egyrészt Firenze, másrészt az alapítvánnyal való együttműködés. Nyilván rengeteg élmény, rengeteg kapcsolati tőke. Mi az, amire úgy emlékszel vissza, hogy de jó, hogy ebben benne voltam? Mi volt a meghatározó élményed zenészként?

– Bősze Ádámot abszolút ki tudnám emelni. Őt eddig a televízióban láttuk mindannyian, meg esetleg a Bartók Rádióban, meg nagyobb koncerteknek műsorvezetőként, az est házigazdájaként. Most meg konkrétan ott tartunk, hogy tényleg ő konferált minket. Vele is ugyanúgy sokat beszélgettünk koncertek előtt, és hát itt van a telefonomban a telefonszáma. Ha messengeren írok neki, akkor válaszol. De ha meg még az alapítványon belül kell gondolkozni, akkor az, hogy ennyi helyszínen jártunk Gergely által. Ő azért abban nagyon sokat tudott segíteni, hogy bizonyos helyszíneken minket megismertet, bemutat ezeken a helyszíneken. Pont ez lesz most a cél – bár nem tudom, hogy ez mennyire publikus –, hogy Dénes Dorottya csellistával most bejárok egy-két helyszínt, és tavasszal meg majd nyáron minket küld el önállóan Gergely, ő nem jön velünk. Van konkrét példám is erre. Olaszfán, Vas megyében, az ország nyugati részében, egy nagyon pici falucskában, ahol alapvetően Gergely szokott fellépni, már egyszer voltunk egy workshopon, szintén az alapítvány szervezésében, meg egyszer voltunk ott egy koncertet adni Bősze Ádámmal. Most már olyan kapcsolat alakult ki, addig jutottunk a polgármesterrel, hogy már vele terveztem, hogy jövő nyáron akár én vinnék oda egy egész projektet, egy egész koncertet. Ha nincs Gergely, nincsenek meg ezek a kapcsolatok, amin keresztül újabb ajtók nyílnak meg, akkor ezek nem lennének. Nem ebből az együttműködésből fakad, de érdekes élmény volt, hogy elmentünk a szüleimmel Kulcson, a hajóállomáson az egyik koncertre, hogy megnézzük. Leültünk egy asztalhoz, ahol ott ült már egy hölgy és egy férfi. Megbökte a vállamat a hölgy, hogy csak nem a Kiss Péterrel ülök egy asztalnál? Kiderült, hogy ők a Rácalmási Polgári Egyesület vezetői. Történt egy kontaktcsere, és abból lett egy fellépés és egy olyan kapcsolat, hogy most konkrétan azt mondták, hogy bármikor, ha szeretnék ott valami koncertet tartani, akkor biztosítják a helyszínt. Szintén ugyanott, ugyanezen a koncerten odajött a József Attila könyvtár igazgatója, Tóth Éva és általuk meg fölléptem itt, Dunaújvárosban a Könyvtéren. Nyilván nem olyan volt, mint a Firenze legősibb színházában fellépni, de onnan is elindult egy kapcsolatom, mert ott meg Szántó Péter képviselő keresett meg. Szóval az volt például egy nagyon érdekes élmény, hogy az ember elmegy egy ilyen helyszínre, és ez lesz belőle.

Még nem túl hosszú a karriered, de már ilyen távlatban is fel lehet tenni a kérdést, hogy most is ugyanígy nekifutnál, ugyanezt csinálnád, nem volna, amit máshogy kéne?

– Hát, nyilván sok dolog van, amiben tudnám, hogyha visszamehetnék, akkor máshogy csinálnám, de azt gondolom, hogy jó úton haladok, és semmiképp sem csinálnék mást. Nyilván az életemnek voltak olyan területei, ahol lehet, hogy valamit kellett volna, vagy valamit nem kellett volna. De azt, hogy ezt a pályát választottam, azt abszolút nem bántam meg, hiszen olyan élményeket kaptam, nem csak a zenén belül, hanem mind ismeretségben, meg egyáltalán élményekben, de általánosságban is olyan élményeket kaptam, amiket, amiket hogyha nem ezen a pályán lennék, akkor valószínűleg soha nem kaptam volna.