A legrégebbi karácsonyi emlékeim II.

Az első talán azért, mert arra az ünnepre különleges vendégek érkeztek hozzánk. Az egyik egy gyönyörű kis tündér, egy cserfes szájú, mindig mosolygós kislány. Az unokahúgom. Na jó, elhozták a szülei Budapestről, ahol abban az évben, nekik is nehéz volt az ünnep. A mi otthonunkban, békét és boldogságot lelhetett Nagykarácsonyban. 

Az első ünnepen

Az előző napi mozgalmas este után rövid lehetett az éjszaka, hiszen annyira izgalmas dolgok történtek, hogy azokat még sokszor végig kellett gondolni. Úgy tűnik, hogy az azt követő kis álmodozás után, ahogy most te is megtapasztalhattad, a felejthetetlenek közé kerültek. 

A reggeli rutin feladatok semmit sem változtak

Talán csak annyiban, hogy az utcai hó seprésénél a szomszédok kezet adtak egymásnak, a távolabb lakóknak pedig jó hangosan átszóltak: „Kellemes Karácsonyt!” Aztán persze (ha voltak a szem előtt) megsüvegelték az Istvánokat és a Jánosokat. Eleven Ádámot tán az egész faluban sem látott még senki, tehát azokra nem kellett figyelni. Mifelénk Éva sem lakott, különben is a hószerszámok a férfiak kezébe tartoztak, az asszonyfélék pedig bent szorgoskodtak.

Nem mindenkinek járt a reggeli

Pedig böjt sem volt. Egyszerűen a tízes misére készülődtünk, ahol a szüleim részt akartak venni a szentáldozáson, ezért tartózkodtak tőle. Mi a gyermekek viszont különösen finom falatokat kaptunk, egy kis kalácsot és igazi kakaót. Óvatosan kellett falatozni, mert máris szép ruhát vettünk magunkra, a felnőttekkel tarthattunk. Egy kicsit belekóstoltunk a játszásba az új kedvencekkel, de szép szóval lecsendesítettek, „majd, ha hazaértünk folytathatjátok”!

A sparhelt teljes tempót diktált

A lábasok a benne valót gondosan rejtegették, de az illatok árulkodtak: micsoda ebédünk lesz! Aztán némelyik edény a platni szélére került, csak a legméretesebbek maradtak a közepén, mert azoknak még komoly dolguk volt. A tűzre öregebb fadarabok kerültek, a levegőjét pedig lezárták.

Elmentünk a misére

Mindenki gondosan öltözött. Megígértük, hogy jók leszünk, mindenkinek köszönünk, de nem beszélgetünk. Aztán végre elindultunk. Végig csúszkáltuk az utat, kilestük az udvarokat vigyázó hóembereket, riadoztunk a kerítéseket belülről védő harapós kutyáktól és vágyakozva néztük a gyermekszánkó nyomokat. A templom előtt már sokan voltak, mást se csináltunk, mint köszöngettünk. Sajnos bent is hideg volt. Megnézhettük a Betlehemet, ami szép-szép, de hol volt az a mi tegnap esti ÉLŐ Angyalkánkhoz…Szívesen elmondtam volna mindenkinek a szinte fölfoghatatlan különbséget, de fogadalom kötött a némaságra. 

És nem is a legjobb helyre ültünk!

Nagyon meglepődtem, amikor belépve kétfelé váltunk. Az édesanyám megfogta az unokahúgom kezét és a baloldali padsorhoz kormányozta. Ahogy láttam, a nők ott, a férfiak a másikon kaptak helyet. Az is érdekes volt, hogy az utóbbiak levették a fejükről a kucsmát és a kevesek fejfedőjét, a kalapot. Én is kapkodtam a magam sapkája után, de apám szigorú szemvillanásából megértettem, hogy fönt kellett hagynom. Ezt bizony nagyon sajnáltam. Az viszont nem ment a fejembe, hogy a női személyek kendői mind fönt maradhattak. Útközben örömmel pillantottam az édesanyám szép télikabátjára, aminek a gallérját egy kis prém is díszítette, a templomban viszont láttam, hogy a hölgyek többsége vastag, többnyire fekete színű Berliner kendőkbe burkolta magát. Hosszan bámultam azt a furcsa ruhadarabot, apámnak meg is súgtam, hogy én is szeretnék olyat, de a pillantása szerint ezt kérést nem kellett többé feszegetnem.

Az a hangzás …

Egyszer csak, hátulról, és megdöbbentő módon a fejem fölül, felcsendült az ének, és egy olyan hangot hallottam, ami azóta is a fülemben cseng. Megtudtam, hogy az egy hangszer. Orgonának mondták a nevét. Azonnal megperdültem és megláttam, hogy ott hátul, „nagyon magasban” egy gyönyörű fakerítés mögött álltak az énekelők. 

Ezt aztán nem hagyhattam szó és tett nélkül

Összeszedtem a bátorságomat, megrántottam az apám kezét, és megsúgtam a tévedésünket: nekünk is velük kéne tartanunk. Hogyan is mondjam szelíden és szeretve… szóval, ő más véleményen volt! Az az orgona dolog utána aztán már vagy egy évtizedig is folyamatosan kísértett, de már a misén bevallottam, hogy egy olyan nekünk, pláne nekem is kellene. Apám néma, de jól követhető, mélyen demoralizáló válaszát azonnal megkaptam. Szegény sajnálhatta, mert én is olyan csudálatos hangokat csináltam volna vele, mint az a férfi, aki használta. Persze neki senki sem szólt, hogy halkabban legyen! 

Az esemény lenyűgözött 

A celebrálók díszes ruhái, a sok tennivalójuk, a furcsa énekük, a gyermekfüllel érthetetlen beszédük csak fölvezetés volt az igazi, ott megismert csodákhoz képest. Ugyanis a Tisztelendő úr (így szólították) egyik segítője időnként kézbe vett egy hatalmas és gyönyörű, csokornyi, aranyszínű csengőt és megszólaltatta őket. Nahát az aztán valami volt! Úgy éreztem, hogy a hangja bejárta az egész világot, de legalább is a szőlőhegyi nagymamáig föltétlenül el kellett hallatszania. (Ő legalább velem volt, mert amikor legközelebb megkérdeztem tőle, egy kicsit hallgatott, majd azt mondta, valóban nagyon szép volt a hangja…)

Újabb szívfájdítás

De ne szaladjunk annyira előre, hiszen volt ott elég misztérium, amivel eddig még nem dicsekedtem. Mert például egyszer csak a tisztelendő úr egyik segítője egy újabb gyönyörű eszközt hozott az oltár elé. Egy láncokon függő füstölőt. Ahogy azt hintáztatta a kezében… Szépen lassan elhomályosult tőle a tér, az illata pedig egyszerűen lenyűgözött, mert bár jól álltam a kedvenc illatokkal, de ahhoz hasonló csodálatossal, addig még nem találkoztam. 

Mivel már akkor is gyorsan tanultam, hamar átvettem apám kommunikációjának az arra a délelőttre vonatkozó passzusát. Nem szóltam neki, csak oldalba böktem a kezemmel, és amikor kérdően és némi méltatlankodással rám nézett, én csak a sokatmondó pillantásomat megerősítendő rámutattam a mágikus eszközre, és jelentősen bólintottam egyet. Ő persze az égre emelte a tekintetét és megcsóválta a fejét!

(A történeti hűségkedvéért azt még hozzáteszem, hogy bár a szentmise igazán nekem való volt, legközelebb akár a részletekről szőtt remek elképzelésimről is mesélek, de füstölőt és az orgonát is ott kellet hagynom a templomban. Ráadásul sem a boltban, sem a búcsúban nem kaptam még hozzá hasonlót sem!)