A háború vagy az aljasságot, vagy a hősiességet hozza elő

A szokásoknak megfelelően ezúttal is két aspektusból közelítette meg a filmalkotást a vetítés előtt Schmidt-Czetli Ágnes könyvtárvezető, az irodalmi és a mozgóképes oldalról. A film alapját Charles Frazier azonos című bestseller regénye adja, aminek az érdekessége az, hogy az elsőkötetes szerző ezzel rögtön elismerések sorát gyűjtötte be. Igaz, megdolgozott érte, hiszen több mint hat évig írta. A történetnek valós alapja is van, a szerző rokona részt vett a polgárháborúban, az ő hosszú hazavándorlása ihlette a történetet. Újabb hat év telt el addig, amíg filmvászonra kerülhetett, ráadásul nem éppen megszokott módon a szerző is részt vehetett a forgatókönyv megírásában. A film is számtalan elismerést zsebelhetett be, de a legtermékenyebb ebben a tekintetben az egyik mellékszereplő, Renée Zellweger volt, ugyanis filmbéli alakításával elnyerte az Oscar-díjat, a BAFTA-díjat és a Golden Globe-díjat. A BAFTA-díjat a legjobb filmzenéért Gabriel Yared is behúzta, de húsznál is több jelölést kapott a film ezekre a díjakra. A zenét egyébként korabeli népdalok és egyházi énekek alkotják a szerző instrumentális dallamai mellett.

Érdekességeket is sorolt a filmről, olyanokat, mint például az, hogy a jelenetekben valóban Nicole Kidman zongorázott, de minden megszólaló hangszeren valóban a színész játszott. Kidman partnere eredetileg Tom Cruise lett volna, de válásuk után, hogy volt felesége eljátszhassa a főszerepet, inkább hátralépett Jude Law javára. A két főszereplőnek komoly testi változásokat kellett végrehajtani a film kedvéért. Nicole Kidmannek fogynia kellett, amíg Jude Lawnak ellenkezőleg, hízni, pontosabban izmosodni. A drasztikus és egészségtelen diéta napi öt tojást jelentett, semmi más táplálékot nem vett magához. Az izomtömeg növeléséhez a férfi farönköket húzott maga után a forgatás helyszínén, Romániában, illetve a stáb tagjait cipelte a hátán edzőterem helyett. Igazi abszurd kuriózum, hogy Kidman öltözője egy átalakított busz volt, amit Nicolae Ceaușescu használt korábban.

Még a vetítés előtt elhangzott két nagyon pontos összegzés is: „A Hideghegy arra mutat rá, hogy a háború a legjobb, vagy éppen a legrosszabb oldalát hozza elő az embernek. Az aljasságot, vagy épp a hősiességet, és ilyen szempontból sokszor mindegy is, hogy ki melyik oldalon harcol.”

„Minghella könnyed eleganciája és lebilincselő mesélőtechnikája, amely a Hideghegyben is kifejezésre kerül, igazán mesteri: olyan közel kerül a giccshatárhoz, hogy szinte már túl is lendül rajta, aztán egy váratlan fordulattal könnyedén visszabillenteti az egész sztorit a realitás talajára – semmit sem maszatol el vagy színez túl. A rendező zsigerből hozza Hollywood összes valamikori és aktuális követelményét, így bizonyos szempontból egy klasszikus kalandfilmet készített, nagy csatajelenetekkel, csodás tájképekkel és viharos érzelmekkel – amely hosszúságában, esztétikájában és románcában az örökzöld Elfújta a szelet idézi. Másrészt viszont egy modern drámát hozott létre, amely két ember pokoljárásáról szól: a legnagyobb veszély gyakran nem a csatatéren leselkedik az emberre, hanem a törvénytelenné vált hátországban, ahol fosztogató katonák, szökevényekre vadászó különítmények és mindenféle más aljanépek szedik áldozataikat, és ahol férfi és nő egyforma veszélynek van kitéve.”

A háború fizikai és mentális borzalmait plasztikusan ábrázoló két és fél órás film után egy kötetlen beszélgetés következett volna, de csak néhány nehezen megfogalmazott mondat hangzott el, a résztvevők sokáig a film hatása alatt maradtak. Különös optikát adott az alkotásnak, a mondandónak az a helyzet is, hogy a szomszédunkban éppen egy hasonlóan értelmetlen és brutális háború zajlik. Pedig ha kirobbantói látták volna korábban ezt a filmalkotást, aligha lett volna kedvük ilyen borzalmat szabadítani újra a világra.