Mi van, ha a nevelőszülő nem tudja szeretni a gyereket?

A Schmidt-Czetli Ágnessel folytatott beszélgetésnek két mottót is választottak: ...Amikor a szeretet nem elég! A nevelőszülőségről őszintén. Sokan felkaphatják a fejüket, hiszen a belénk ivódott elvek a szeretet mindenhatóságát meg sem kérdőjelezik. Ezt a fajta őszinteséget pedig messze nem szoktuk meg. Vannak témák, amikről nem szeretünk beszélni, a szőnyeg alá söpörjük, és az igazi nagy baj akkor kezdődik, amikor valamiért elcsúszik a szőnyeg.

Kezdjük a tényeknél! Stájn Emma a Szegedi Tudományegyetemen szerzett szociális munkás diplomát. Családjával tíz éve él Németországban, ahol menekült családok mindennapjait koordinálja. Kőbölcső című könyve szociális szakemberként és nevelőszülőként szerzett saját tapasztalataira épül, amellyel reális képet szeretne nyújtani arról, mit jelent a hétköznapokban egy traumatizált kisgyermek nevelése. A könyv ajánlójában a következő szerepel: „Kívülállóként kevés elképzelésünk van arról, milyen munkát végeznek a nevelőszülők. A hivatás, amely messziről szemlélve magasztosnak és nemesnek tűnik, valójában rengeteg nehézséget rejt. Traumatizált, lelkileg elgyötört gyermeket nevelni úgy, hogy a helyzete ráadásul átmeneti, rendkívüli erőfeszítést és áldozatot kíván a befogadó családtól. Stájn Emma saját történetén keresztül láttatja drámai erővel, milyen hatással van egy teljesen hétköznapi családra, ha egy kis tüneménynek látszó, de kétéves korára már érzelmi ronccsá tett gyermeket vesz magához. Hogy mit okoz a folyamatos őrlődés egy olyan kislány elfogadásában, aki képtelen szeretni őket, és ők sem tudják szeretni őt úgy, ahogy „illene”. Hogy mi történik, ha ezt a kétségbeejtő helyzetet még egy tragédia is beárnyékolja a befogadó családban, ami még nehezebb döntések elé állítja a szülőket. Kell-e, lehet-e választani a saját és a nevelt gyermek között, és egyáltalán, meddig lehet elviselni az elviselhetetlent?”

Saját bevallása szerint Stájn Emma igazi könyvmoly volt, de soha nem jutott eszébe, hogy író legyen. Aztán ebben a terhelt időszakban olvasta Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvét, ami annyira magával ragadta, hogy elkezdett írni. Nem gondolta, hogy ebből könyv lesz, egyszerűen csak jólesett írni, amolyan terápiás írásként. Amikor kész lett, megmutatta a férjének, aki azt mondta, ezzel érdemes lenne foglalkoznia. Elment egy írókurzusra, aminek a végén már volt annyi bátorsága, hogy meg merje mutatni másnak is. A Péterfy házaspárhoz kopogtatott be, és Gergely presszionálta, hogy küldje el kiadóknak. Mindez a koronavírus időszakának közepén történt. Hamarosan a Libri kiadásra méltónak találta a kötetet.

Nem csoda tehát, hogy Péterfy-Novák Éva írta az ajánlóját: „Egy történet lehet megrendítő, egy történet lehet meghökkentő, de ez általában nem elég egy jó könyv megírásához. Kell hozzá még jó nagy adag őszinteség, olyan őszinteség, amely nem fél elmondani, hogy olykor „gyávák, kegyetlenek és sebezhetőek is vagyunk”. És kell még valami. Írói tehetség. A Kőbölcsőben mindez benne van.”

A szerző egy vele készült interjúban így nyilatkozott: „Akkor nagyon mélyen voltam lelkileg, fojtogatott a tehetetlenség, úgy éreztem, nincs semmi a kezemben, amivel a gyerekeimért, magunkért valamit tehetnék. Végül úgy döntöttem, ha nem tudom elmondani senkinek, el kell mondanom mindenkinek. Ez a könyv volt az utolsó patronom. Ami végre kifele tudott

elsülni, különben félő, belül robbant volna fel.” Ugyanerről Rácalmáson a következőket mondta: Egy olyan feszültség volt bennem ezzel a szituációval kapcsolatban, amit húszéves szakmai pályafutásommal, a diplomámmal és az egyébként abszolút családcentrikus karakteremmel, a gyerekek iránti szeretettel sem tudtam feldolgozni, megküzdeni vele. Azt láttam, ahogy próbáltam segítség után kutatni a szakirodalomban, szakmai csoportokban, körökben, hogy a társadalomban egyszerűen nem is értik a problémámat, hogy mit is jelent ez. Mintha mi, nevelőszülők láthatatlanok lennénk. Akkor éreztem, ez egy annyira fontos dolog, hogy muszáj elmondanom mindenkinek, amiről muszáj beszélnünk. A nevelőszülőség itt Magyarországon is – pláne Németországban – egy mikro csoportot érint. Ma Magyarországon körülbelül ötezren vannak a nevelőszülők. Teljességgel láthatatlanok a társadalom számára. A problémáik, az életvitelük. Nincs semmi és senki, aki megmutathatná, hogy mit is végeznek a nevelőszülők valójában. A tragédiák kapcsán jött elő ez a téma, és kerültek a média középpontjába, de sajnos ez is megvilágítás kérdése, nem úgy mutatják be, ahogy valójában van. Azt gondoltam, igenis szükség van egy olyan maradandó dologra – és erre a könyv az ideális választás –, ami tényleg úgy mutatja meg ezt a hivatást, ahogy az valójában van, előnyeivel, hátrányaival együtt. Ezt a témát elő kell venni, ugyanis ennek az ötezer nevelőszülőnek a kezében 16 ezer gyerek sorsa van, és ezeknek a gyerekeknek a száma csak nő, de a nevelőszülők száma nem nő ezzel arányosan. Ez előbb-utóbb katasztrófába fog torkollni, amit a közelmúlt eseményei is nagyon jól mutatnak.

A beszélgetésből számtalan dolog kiderült. A többi közt, hogy a szociális szférában eltöltött idő után – gyermekvédelmi intézményekben töltötte a gyakorlatait – úgy gondolta, tudja, mire vállalkozik, Lulu – egy traumatizált ukrán kislány – kétévesen került hozzájuk, és húsz év szakmai múlt után „úgy földhöz vágott, hogy arról koldultam.”. Ez átértékel benne nagyon sok dolgot, ami kihat a szakmai munkájára, a családjára. „Nagyon fontos tanulság számomra, hogy húszévesen nem szabad ilyen pozíciókat betölteni. Olyan gyakorlati alapú szakmai tudásra van szükség, hogy nem szabad nullkilométeres emberekkel betölteni”. Azok az évek, amit Luluval töltöttek, erősen formálta őket. Azok a kifejezések, hogy alkalmazkodás, tolerancia, megértés, egészen más testet öltenek ebből a megvilágításból. Arra a kérdésre, hogy nem félt-e, amikor már biztos volt, hogy megjelenik a kötet és az egész családja ott áll majd lecsupaszítva a nagyvilág előtt, azt válaszolta: Nagyon sokszor féltem már életemben, de az igazságtól soha nem féltem. Nagyon sok hibát elkövettem, de szégyellni valóm, az nincs. A mottóul választott mondatról így vélekedett: Nagyon nehéz erről beszélni, mert amikor egy gyerek van a középpontban, akkor az az általánosan elfogadott álláspont, hogy a gyerek az jó, a gyereket szeretni kell, mert olyan nincs, hogy a gyereket nem lehet szeretni. Az egyszerűen meg sem fordul az emberek fejében, hogy a gyerek, miután megszületetett, egy önálló lény, test, idegrendszer, érzelmek, világhoz való viszonyulás. Az ő viszonyulása befolyásolja a hozzá fűződő érzelmeket. Amikor érzelmekről beszélünk, az nem egy programozott dolog. Amikor az ember próbálkozik, és rájön, hogy nem megy, akkor keresi az alternatívát. Mi az, amit lehet érezni egy kisgyerek iránt, aki nem viszonozza az érzelmeinket, mert egyszerűen annyi trauma érte, nem tanulta meg abban a korban, hogy mi a bizalom, és mi a kötődés? Lehet érte felelősséget vállalni, lehet rá figyelni, gondozni, törődni vele, és lehet ugyanúgy kezelni, mint a saját gyerekedet, attól függetlenül, hogy az érzelmeid nem olyanok.

Ha mindez nem lenne elegendő teher, saját kislányát annak nyolcéves korában az iskolában abuzálta egy másik, nála egy évvel fiatalabb gyerek, így azzal is szembe kellett néznie neki és családjának, hogy a rendőrség, az iskola, a hivatal milyen közönnyel lép át a történteken, hiszen: „Kiskorú az elkövető, úgysem büntethető. Majd elfelejti a gyerek.”

A vívódásaikat a Kőbölcső című kötetben örökítette meg Emma.