A kultúrharc árnyékában élünk

Az emberiség önpusztító hatalmaskodásának különösen az utóbbi másfél évtizedben tapasztalhatjuk egyre több jelét, kezdve az elszabadult vírustól az öldöklő háborún át az örök érvényű emberi értékeket érő támadásokig. Ezt a széles körben megmutatkozó, a kulturális értékeket megkérdőjelező, vagy éppen eltörölni szándékozó konfliktustömeget értjük kultúrharcon. Maga a kifejezés nem mai keletű. Még a XIX. század végén, az állam és az egyház közötti politikai küzdelmet nevezte kultúrharcnak (kulturkampf) egy német orvos, Rudolf Virchow, amikor – harcos egyházellenesként – az általa alapított Német Haladás Párt választási kampánya során a katolikus egyház ellen buzdította a porosz választókat. 

A kultúrharc be is indult Bismarck kancellár és IX. Piusz pápa között: az állam erős nyomás alá vette az egyházat, megvonta tőle a támogatását, megcsorbította jogait, kitiltotta a szerzetesrendeket az országból. Később a kultúrharc kifejezést szélesebb értelemben, politikai és kulturális konfliktusokra is használni kezdték Európában. Mennyi mindenből képes az ember konfliktust generálni? Már pedig, ahogy Francis Collinstól, a nagy nemzetközi Humán Genom Projekt irányítójától megtudhatjuk: „A DNS szintjén 99,9 százalékban mindannyian azonosak vagyunk. Teljesen mindegy, hogy a Föld lakói közül melyik két embert választjuk ki, a hasonlóság mindig ugyanakkora lesz köztük. Vagyis a DNS-elemzés értelmében mi, emberek valóban egy család tagjai vagyunk. Ez a kivételesen alacsony genetikai diverzitás különböztet meg minket a bolygó szinte minden más élőlényétől, amelyekben a genetikai változatosság tízszer vagy akár ötvenszer nagyobb, mint az emberben” – írja Collins Az isten ABC-je című munkájában. Emberi faj ugyanis csak egyetlenegy létezik, szemben a növény- és állatvilágban létező hatalmas fajgazdagsággal.

Egyetemes alapazonosságok 
A kultúrantropológia szerint megfigyelhetők egyetemes, alapazonosságok, ún. univerzálék, amelyek minden jelenleg létező és múltbeli emberi közösség kultúrájában fellelhetők. Gondoljunk csak a lét keletkezésének megfejtésére irányuló törekvésre, a tűz alkalmazására ételkészítés és melegedés céljából, a személyes megjelenés testre szabásának igényére öltözködéssel, tetoválással, a szőrzet alakításával, vagy a külső és belső lakókörnyezet formálására. Az ilyen és más hasonló alapazonosságok az idők folyamán különbözőképpen kombinálódtak. Felhasználásuk, értelmezési kereteik, rendszerezési formáik meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Vagyis az egyetlen emberi fajt nem a biológiai eltérések, hanem a kulturális különbözőségek osztják meg. Állítólag már az ősember hordáit is elválasztották egymástól a szokásokban, viselkedésben, külső megjelenésben kialakult eltérések, nem is beszélve a kommunikációban meglévő másságról. 

A kultúrharcot tehát nem a porosz doktor találta fel, ő csak nevet adott annak a kötekedésben, vitában, gyűlölködésben, lenézésben, öldöklésben megjelenő, fajon belüli ellenségeskedésnek, ami kezdetektől fogva kíséri az emberiség történelmét. A küzdelem nemhogy nem szűnik, egyre erőszakosabb formákat ölt! Százezer év alatt a sok-sok harc számtalan áldozata, az emberi szellem alkotta zseniális értékek ellenére sem alakult ki egy közös nevező, egy elfogadó, megértő, a másságot tiszteletben tartó konszenzus. Nincs ezen mit csodálkozni akkor, ha tudjuk, hogy még a tetoválás miatt is egymásnak kellett(?) ugraniuk a különböző csoportokhoz tartozóknak. 

Vagy emlékezzünk a homousion kontra homoiusion vallási vitára, amit Madách idéz fel Az ember tragédiájában. Hiába mondta Ádám, hogy „Adjátok fel, barátim, azt az i-t” – hallgatott-e rá valaki? Napjainkban jól megfigyelhető, hogy a globalizálódó gazdaság mellett sem alakult ki globális civilizáció, nincs globális társadalom, sem globálisan elfogadott kultúra. Rostoványi Zsolt fogalmazta meg A civilizáció(k) globalizálódása, avagy a globalizáció (de)civilizálódása? című írásában: „Egyetlen létező civilizáció sem vált globális civilizációvá. A nyugati sem, de annak amerikai alrendszere sem. Ez a globalitás ugyanis világnézet nélküli, amit a piaci racionalitás, a haszonelvűség mozgat. Nem véletlenül emelik fel egyre többen a hangjukat a piaci fundamentalizmus ellen, keresvén a közös értékeket, a globális etikát.” A különböző kultúrákat képviselők egymásnak feszülését, nézeteik terjesztése terén folytatott erőlködését látva, ismét Madách jut eszünkbe: „Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s mulattatni fog”. Talán lehetne is mulatni egy-egy, a normálistól eltérő megnyilvánuláson, ha nem lenne ijesztő az az erőszakos, minden jó ízlést, korrektnek számító magatartást, humán erkölcsi értéket lerombolni törekvő, magát demokratának, a hagyományos normákhoz ragaszkodót pedig diktátornak nyilvánító réteg, amely egyre követelőzőbben lép fel. Az európai társadalmakon belül és az egyes országok között is komoly konfliktus alakult ki máris a klasszikus és a modern­nek nevezett erkölcs közötti választás kényszere miatt. 

Egyre gyakrabban lehet hallani, hogy már a normális többségnek kell magát szégyellnie, mert könnyen rásütik az intolerancia bélyegét. 
Nagy dilemma, hogy amennyiben a kultúrharc „eredményeként” sikerül az emberek fejét átmosni, minden közösséget szétrombolni, a klasszikus örökséget megkérdőjelezni, a nemzeti, a nemi identitást legalábbis megingatni, a „tévéműsorokkal agyontáplált tömegeket” teljesen elbutítani, akkor véget ér majd a kultúrharc? Vajon akkor kialakul-e a globális kultúra? És ha mindenki egyformán gondolkodik, talán akkor majd egyformán öltözködik, ugyanúgy nyírja a szőrzetét, és mindenki ugyanolyan tetoválást csináltat magának? Nem valószínű, s hogy mennyire nem, arra a történelem maga szolgál példákkal: a kommunisztikus szellem csodája sem tartott „három napnál tovább”, a világ sem lett nemzetközivé, mert az ember már csak ilyen. Törekszik az egyenlőségre, amíg az be nem következik, majd rögtön elkezdi magát megkülönböztetni a többiektől. Az Európai Unió himnuszává Beethoven zenéjével Schiller versét választotta: „testvér lészen minden ember…”. Nem „lészen”, hiszen szegről-végről az is, legalábbis biológiailag. És a testvérek talán egyformák? Ezért a legközelebbi írásunkban az egyenlőség oldaláról is megvizsgáljuk a kérdést.