A stewardessből lett pék, aki egyszer már meghalt

Schmidt-Czetli Ágnes könyvtárvezető a következőképpen mutatta be az írót bevezetésként: eddig rendkívül színes életpályát járt be, mondhatnánk, hogy minden, amibe belekezd, sikerre van ítélve. Egy-egy gyönyörűen megmunkált borító mögül ránk kacsint, és kart karba öltve sétálunk együtt a történelem útvesztőin. Emberi sorsokkal teleírt oldalak ezrei, sikertörténetek hada köthető a nevéhez. Tíz éve jelent meg az első regénye, amelyet idén novemberben a huszadik követ. Történeteivel sok ezer olvasó szívébe lopta be magát, a magyar szerzők történelmi romantikus kötetei között kikerülhetetlen a neve. Az írás mellett ma már tanítja is a betűvetés mesterségét. 

A több mint hatezer órát a levegőben töltő légiutas-kísérőből lett író frappánsan azt válaszolta az írói pályaválasztást firtató kérdésre: „Igazából tízezer méteren kezdődött ez az egész. Pontosabban az általános iskola első osztályában, mint mindenkinél.” Válaszából kiderült, mindig szeretett írni a Malévnél töltött évek alatt is például ezeroldalas kézikönyvet szerkesztett a krízismenedzselésről, a légiutas-kísérők munkájáról. Első mondatának igazolásaként elmondta, hogy amikor ötórás éjszakai járat indult Jekatyerinburg és Budapest között, amíg az utasok aludtak, ő elkezdte írni egy füzetbe az első – indiános – regényét, ami nyolcvan százalékban van készen. Amikor abbahagyta a repülést, akkor kezdett el kacérkodni azzal, hogy tényleg kellene írnia egy regényt. Viszont a férje azt mondta, az indiánok senkit nem érdekelnek, viszont a stewardessekről mindenki tudni akar, miért nem arról ír. Így született a Légikisasszonyok trilógia. Aztán felgyorsultak a dolgok, és a napokban adta le a huszadik regényének, a Bíbor betűknek a kéziratát. Erre most azt mondja, hogy egy kicsit nehéz volt írni, mert annyira távol van tőlünk a középkor. Ott minden egyes szereplő, minden egyes mozdulata, öltözéke, minden illat, minden íz, mindennek nagyon utána kellett járni, nem tudta a nagymamáját megkérdezni, vagy a faluban valakit, hogy meséljen róla. Egésznapos munka volt hajnaltól estig, amit nagyon szeretett. 
 

„Nagyon szeretem ezt a begu­bózós életet, amit a szárnyalós éveim után kaptam” – buggyant ki a mosolygós, humorral teli filigrán íróból. A levegőben töltött évekkel kapcsolatban elmondta, minden egyes út felér egy szociológiai esettanulmánnyal. Nem volt ritka a napi két járat, ami hat-nyolcszáz emberrel való találkozást jelent. Bár az egyes emberekre nem emlékszik, de a kulturális közegekre igen. Arra, hogyan viselkednek a fedélzeten, hogyan dolgozzák fel a stresszt. Nyilvánvaló, hogy egy bő órás beszélgetést nem lehet hűen visszaadni, így a teljesség igénye nélkül ragadunk ki mondatokat: „Ez a tizenöt év repüléssel töltött idő minden regényemben biztosan benne van.” „Az elmúlt tíz évben soha nem maradtunk le a férjemmel a lányunk növekedésének, fejlődésének egyetlen pillanatáról sem, ami ennek az életmódnak köszönhető, miközben mindig jártam valahol, mert a könyvek meg ezt tudják. És az mindegy, hogy írja az ember, vagy olvassa. Én gyakorlatilag olvasok, csak még nincs kész a következő mondat.” „Ismerjük meg a múltat, hogy élhessük a jelent és álmodhassuk a jövőt!” „Miközben mások történetét írom, közben a sajátomét is, hiszen akármelyik településen Magyarországon a Kárpát-medencében járunk.” „Azért Istenháta a kitalált fantázianév erre a településre, mert Etyeken a szülőotthon, amit a nagymamám alapított, és ahol született anyukám, a templom mögött van.” „Ültünk karácsonykor ebéd után az asztalnál, és mondja anyukám az unokatestvéremnek, hogy tudod, amikor a dédmama valamelyik felmenőjét Erdélyben elégették… Így elment a boszorkányság irányába a regény.” „A családokon, a különböző élethelyzeteken keresztül lehet megérteni a történelmet, mert rajtuk csapódik le.” „Félévente írok egy regényt, de másfél, két év felkészülés van mögötte.” „Nekem nagyon fontos a hitelesség. A hihetőség a fikció és a valóság játéka.” „Nagy felelősség valós személyről írni.” „Én egyszer meghaltam, volt egy autóbale­setem. Meggyőződésem, hogy azért választottam az életet, mert még nem voltam szerelmes. Anélkül befejezni az életet?” A halállal nem lehet vitatkozni. Egy olyan szakmát, hivatást kerestem a szereplőnek, ami tér- és időtálló. Kitaláltam, hogy legyen pék. Elmentem, és negyvenhat évesen kitanultam a szakmát. Ültünk a férjemmel, négy diplomával, és kezemben a szakmunkás bizonyítvánnyal azt mondtam: tudod, én mostantól érzem biztonságban a családunkat!” „Nagyon bele tudom magam élni a történeteimbe. A lányom néha megkérdezi: Anya, te most hozzám beszélsz, vagy egy szereplődhöz?”