Lakatoskirálynak készült, végül művésztanárként lett legenda

– Körbenézünk a jelenleg is formálódó mezőfalvi ROHO-univerzumban, és szembeötlő, hogy ez az ember több mint szoros kapcsolatot ápol a fával. 
– Minden bizonnyal családi vonás lehet. Nagyapám és édesapám is asztalosmester volt, meglehet, ragadt rám valami. Apám álma is az volt, hogy szülőfalumban, Törökkoppányban majd tovább viszi az önálló asztalosmesterséget, ám erre a II. világháborút követő kollektivizálások után mondhatni semmi lehetőség nem volt. Rokoni hívás után kerültünk az épülő Sztálinvárosba. Jelentem, hétévesen már vasváris diák voltam. Nem volt egyszerű. Egy kis falusi, vidéki gyerek akkor is hátrányból indult. Az első tanítási napok egyikén azt mondták: házi feladat... Nem tudtam, mit jelent. Kérdeztem: suli után? Voltak dolgok, amiket az elején nem értettem. A lényeg: nem voltam jó tanuló, inkább a hátsó padsorokban foglaltam helyet. Az általános iskola után természetesen asztalos akartam lenni, de apám figyelmeztetett: jön a gépesítés, a műanyag. Az asztalosságnak nincs jövője, válasszak inkább valami vasas szakmát. Így mentem szerszámkészítőnek, főként azért, mert az első tájékoztatón kifejtették: aki itt végez, az lesz a lakatoskirály. Nagyon jó mestereim voltak, Grósz Karcsi bácsitól és kollégáitól rengeteget tanultunk. 
 

– Ebből azért nem következik nyílegyenesen a művésztanári pálya... 
– Hát nem, csak szerencsémre vagy szerencsétlenségemre találkoztam a későbbi Munkácsy-díjas művésszel, Várnai Gyulával. Itt kezdődtek a bajok. Egyszer tartottunk haza a jégkoripályáról, amikor Gyuszi közölte, hogy innen megy tovább a rajzszakkörre. Én is vele tartottam, és elindult az őrület. Ekkor már szerszámkészítőként dolgoztam a vasműben, a szakkör mellett es­tin, a Bánkiban tettem le az érettségit: művész akartam lenni... Elmentem hát a papírgyárba dekoratőrnek. Egyfajta keltető volt ez a későbbi művészek számára, hiszen dekorosként azért volt némi szabadságod. Jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre, és persze nem vettek fel, ám jött a kötelező sorkatonaság. Ekkor Egressy Zsuzsa tanácsolta, hogy menjek le Pécsre, hiszen ott olyanok tanítanak, akiket ilyen-olyan okból kirúgtak a Képzőről. Így kerültem Pécsre, kissé túlkorosként. Csodálatos négy év volt, kiváló mesterekkel, meghatározó élményekkel. Hazatérve előbb a Móriczban tanítottam, majd a Vasváriban, később a Lorántffy középiskola kollégiumában felügyelő-nevelő tanárként. Ezt nagyon szerettem, mert dél­előttönként már tudtam foglalkozni a képzőművészeti munkáimmal. Volt egy kitérőm az akkor formálódó Kortárs Művészeti Intézetnél is, végül innen igazoltam át a Széchenyibe 1995 áprilisában. 
 

– Még ebben az évben megalakul a Széchenyi rajzos szakköre. 
– A pécsi főiskolán olyan mestereim voltak, akik maguk is aktív alkotóként működtek, így egy belső kis galériát is üzemeltettünk: szakkörökkel, kiállításokkal. Pécsett megtapasztaltam, hogy ez egy működő dolog. E recept alapján kezdtem el dolgozni a Széchenyi gimnáziumban is. Megszerettem a tanítást és ebben többnyire partnerek voltak a diákok is. Itt most ugrok egy nagyot. Amit én képviseltem, tanítottam, az a XX. század szemléletmódja. Azaz, hogy a diák eljusson a klasszikus vizuális művészettől az avantgárdig, az absztrakt­ig. Mi ebben voltunk benne, ezt tanultunk és adtuk tovább. Én még a régi struktúra embere vagyok, ilyen egyszerű. Ma már ezen továbblépett a világ. Úgy látom, jelenleg a virtuális-digitális világ művészeti lehetőségeivel kellene megismertetni a fiatalokat, hiszen ez a jelen. Nyilván az említett alapokon, de ezt kellene tanítani. Nem pusztán a számítástechnikai tudásról beszélek, hanem látásmódról, attitűdről is. Meglátásom szerint ez lenne a következő lépés. 
 

– Ha már a XX. századot említette, milyen volt tanáremberként megélni a rendszerváltást, az átmenet éveit? 
– Átfogó elemzésre nem vállalkoznék. Amit én tapasztaltam: az iskola egy védett burok volt. Az idősebb tanárok szinte családtagként tekintettek a fiatalabb kollégákra. Egy tanári kar – az aktuális problémák és személyi feszültségek mellett is – egy igazi támasztékot jelentett, hús-vér közösség volt. A tanárság és az iskola megítélése is más volt. A pedagógusra felnéztek, és nemcsak a diákok, a szülők is. Tanárnak lenni egy életforma volt – ma már nem az. Nyilván látják ezt a fiatalok is, ezért is csökken a pedagógusi pályára jelentkezők száma. 

– Közben a művészeti pályát sem engedte el. 
– Ez részben szándék kérdése is. Tudatosan megpróbáltam úgy építgetni az életemet, hogy a tanári pálya együtt mozoghasson az alkotással. Szerettem tanítani, és a gimnáziumból sokan mentek tovább művészeti pályára, még többen találták meg a számításukat például építészként, és azokban a szakmában, ahol kell-kellett ez a fajta alapkészség. 
– Rohonczi ROHO István mint osztályfőnök? 
– Megpróbáltuk, nem igazán működött. A diákokkal és a szülőkkel is megtaláltam a szükséges alaphangot, ám soha nem tudtam eljátszani hitelesen a klasszikus fegyelmező-számonkérő apa szerepét. A dokumentálás terén sem bizonyítottam. Most már bevallhatom, nem nálam gyarapodtak a diákok igazolatlan órái. Látták ezt a főnökeim is és született egy konkrétan soha ki nem mondott alku: én megcsinálok mindent, amire kérnek. Legyen az rendezvény, kiállítás, dekoráció, cserébe osztályfőnökként nem számolnak velem. Szerintem mindenki jobban járt így. 
 

– Évek óta fekete pólóban, ingben jár. Bár hamarosan hivatalosan is nyugdíjas pedagógus, még mezőfalvi műtermében is fekete szerelésben ad interjút. 
– Az első „nagy” tanársztrájk tanulságai alapján döntöttem a fekete mellett. Ma is úgy látom, ha a pedagógustársadalom nem mutat teljes egységet a legfontosabb kérdésekben, akkor nem érhet el érdemi változást. 
 

– 2013-ban a Kortárs Művészeti Intézetben a Rohoizmus című életmű-kiállítása után úgy nyilatkozott: van még dolgom! Sejtjük, a következő évek is dolgosan telnek majd. 
– Továbbra is van dolgom bőven, ez irányban nincs kétség bennem. Hiszek az elhivatottságban, abban, hogy minden ember valamilyen céllal születik e világba. Lassan nekem is összeáll a kép, hogy miért voltak kacskaringós kanyarok az életemben, miért alakult úgy, ahogy... Számos ötletem, elképzelésem van, és szeretném még folytatni a kiállítások szervezését is, hiszen sok olyan fiatal és kevésbé fiatal térségi, újvárosi alkotó van, akik megérdemelnek egy nívós lehetőséget. Ha eljön az idő, és ott állok majd Szent Péternél az elbeszélgetésen, akkor majd azt tudjam mondani, hogy megcsináltam. A lényeg, hogy mindezt addig ne görcsösen, hanem derűsen, szeretettel végezzem.