„Miféle világ ez körülöttem?”

„Az Ismerős Arcok tagjai hittel és meggyőződéssel vallják, hogy az elmúlt időszak jelentős társadalmi változásaihoz aktívan hozzájárultak dalaikkal. Számos szerzeményükben fogalmazták meg azokat az igényeket, amelyek alapján ma már törvények által biztosított jogokkal élhet a magyarság otthonában, a Kárpát-medencében. A több évtizedes kultúrateremtő tevékenységért adható legrangosabb állami kitüntetést, a Máté Péter – díjat tartják eddigi pályafutásuk legfontosabb mérföldkövének.” – olvashatjuk az együttes hivatalos honlapján.  
Nyerges Attila, a huszonhárom éve alakult zenekar frontembere készséggel adott interjút lapunknak. Identitásról, dalokról, a bennünket körülvevő világ dolgairól beszélgettünk.
- Miből ered, miből táplálkozik ez a mondanivaló?
- Az otthonról hozott tulajdonságok, példák azok, amelyek engem ebbe az irányba vezéreltek. Nem kellett ezt nekem nagyon tanítani, elég volt figyelni a nagyszüleimet és a szüleimet, hogyan gondolkoznak, hogyan élnek. Ez formálta az én gondolatvilágomat is. Mikor abba a korba értünk a zenekarral, hogy megelégeltük egy picit azt, hogy pusztán szórakoztatni kívánjunk a zenénkkel, akkor egyenes út vezetett abba az irányba, ami egyezik azzal, amit otthonról hoztunk. Akkoriban jártunk kint először határon túli, magyar lakta területen, egy erdélyi turnén, ahol olyan dolgokat tapasztaltunk, ami teljesen megváltoztatta a zenekar és az én hozzáállásomat is. Az, hogy milyen hangulat uralkodott itthon, miket olvastam akkoriban, ellentétben állt azzal a valósággal, amit a határon túli magyarsággal kapcsolatban megtapasztaltunk. Mi az a generáció vagyunk, akik a 80-as évek vége felé - azaz a rendszerváltás előtt – fejeztük be a középiskolai tanulmányainkat, így teljesen kimaradt, ami a rendszerváltás előtt tiltólistán volt. Olyan emberekről, olyan írókról hallottunk később, akiknek az életét és műveit addig nem ismertük. Mindezek abba az irányba vezettek, ahol most az Ismerős Arcok tart.

- A trianoni tragédia központi téma a dalaikban. Azt is vallja, hogy a régmúltat nem lehet már visszahozni, de a magyarság hovatartozását, nemzetté válását erősíteni kell!

- Örülök, ha ilyen hatással lehettem másokra, de egyébként ebben semmi meglepő nincs. Pusztán, ha egy jóérzésű ember átlépi a határokat, akkor megtapasztalhatja azt, hogy milyen másodrendű állampolgárként élnek ott. Az ember igazságérzete erre mindenképpen reagál. Mi így reagáltunk, nekünk ez a lehetőségünk van. A színpadon kicsit hangosabb a hangunk, mint az átlagembernek, és miután a rendszerváltást követően ránk szakadt ez az egész azt kellett látnom, azzal szembesültünk, hogy itthon, az anyaországban élő honfitársaim, akik teljesen természetesnek veszik az ő emberi jogaikat, sokszor mennyire szenvtelenek a határon túl élőkkel szemben. Ez felháborított és ez ellen szerettünk volna valamit tenni. Szeretném hinni, hogy részünk volt abban a változásban, ami végbement ezügyben. Gondolok itt a kettős állampolgárságtól a határon túliak megítélésén át arról, hogy egy nemzethez tartozunk.

- Az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág…

- Igen, ez pontosan erre vonatkozik. Úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna és nem lenne ötmillió magyar ember bajban.

- „Annyi mindent kéne még elmondanom…” – énekli a Nélküled című dalában. Hol tart ebben a folyamatban?

- Hála Istennek miután folyamatosan próbálunk reflektálni a körülöttünk történő dolgokra, mindig van miről beszélni. Tartok tőle, hogy az én életemben nem is fog minden megoldódni, úgy ahogy én azt szívesen látnám. Úgyhogy mondanivalója mindig van az embernek, sőt mindig van egy olyan érzésem is, hogy lesznek dolgok, amikre nem fogok tudni, vagy az idő rövidsége, vagy más dolog miatt reagálni, reflektálni.

- Még fiatal, 52 éves.

- Igen, de ha az ember szembesül egy-két váratlan eseménnyel az életében, akkor előbb, utóbb 52 évesen is számot vet azzal, hogy bármikor megfordulhat az ember élete. Sajnos nekem volt egy-két ilyen „pillanat”, amire a korom nem predesztinált volna, de mégis át kellett élnem, mégis látnom kellett. (Nyerges Attila közel húsz éve elvesztette hároméves kisfiát, és több, mint két éve, motorbalesete következményeként életmentő műtétje volt – a szerk.) Az ember jó, ha úgy éli az életét, hogy a következő perc az utolsó lesz és akkor is minden rendben legyen!

- „Az Utolsó magyar” egyfajta lázadás – „Századok bűnét üvöltöm magamból/De nem tudom ki hallja, a világ csak röhög rajta/A napot nem látom már lassan a falaktól…”

- Ezt akkoriban írtam, amikor meglehetős elzártságban élt a zenekar. (2005-öt írunk, a dal a Szélbe kiáltok lemezről szól – a szerk.) Az egyetlen lehetőségünk a koncertezés volt, mert a média nem foglalkozott velünk. Sőt az volt az érzésem, hogy próbálják agyonhallgatni a zenekart, pedig bántó szándékkal tőlem szöveg soha nem született, ellenben elgondolkodtatni mindig szerettem volna. Abban az időben úgy éreztem, hogy meglehetős korlátok közé vagyunk szorítva. Azon generációhoz tartozunk, akik a Pink Floyd: Fal című lemezét rongyosra hallgatták. Ilyen falakat képzeltem magam köré, de úgy tűnik azért csak sikerült valahogy kicsikét megrepeszteni ezeket a falakat.

- „A költők és a kígyóbűvölők” ennek az időszaknak a következményéről, a 2006-os budapesti rendőrségi attackról, brutalitásról szól. Olvastam, hogy ott volt az utcán, egy koncertről jöttek haza és csatlakoztak a tiltakozókhoz.
- Budakalászon, Budapesthez közel játszottunk és folyamatosan hallgattuk, követtük az eseményeket. Amikor befejeztük a koncertet és jöttünk vissza Budapestre, akkor azt gondoltam, hogy ezek azok a történelmi pillanatok, amit az embernek nem szabad kihagyni. Odamentem én is az akkori Felszabadulás térre, ahol az a hatalmas barikád volt és azt az éjszakát úgy végig éltem a maga valójában, ahogy az történt. Csúnya dolgokat is láttam, ami egyrészt tapasztalatnak is jó volt, másrészt az a hazugságáradat, az az arcátlan hazudozás, ami a rendőri vezetők kimosdatásával történt, az hogy kitüntetéseket kaptak azok után, amit műveltek, ezzel engem becsapni már nem lehet. Ha más értelme annak, hogy én ott voltam nem volt, csak ennyi, már megérte, mert egy életre szóló tapasztalat.

- Az együttes „Nélküled, avagy Egy vérből valók vagyunk” dala a külhoni és a hazai magyarság, az összetartozás szimbóluma lett.  Mit szól a Schuszter Lóránd féle P. Mobil feldolgozáshoz?
- Elfogult vagyok amúgy is a Lóránttal kapcsolatban, ő nekem nagyon nagy példaképem. Az egész kölyökkorom úgy telt, hogy többek között a P. Mobilt is figyeltem. Azóta, hogy mi személyesen megismerkedtünk egymással és kimondottam jóban vagyunk, ez egy nagy örömmel tölt el engem. És ha érdemesnek találta a P. Mobil, hogy ezt eljátssza, ez végtelenül büszkévé is tesz, és a zenésztársaim ugyanígy éreznek, ezt bizton állíthatom.  

- Emlékszem arra, amikor a kárpátaljai magyarok szisztematikus háttérbe szorítása, elnyomása, atrocitásai ellen is kiálltak, ma pedig azt látjuk, hogy őket és a háború elől menekülő ukránokat is segíti a magyar állam. Hogy éli meg ezt a most kialakult helyzetet?
- Egyrészt nagyon szomorúan nézem azt, ami Kárpátalján történt és történik. Az elmúlt évben két alkalommal is volt lehetőségünk náluk járni. Személyes jó ismerőseink lettek és megható volt az a szeretet, ahogy bennünket fogadtak abban a fajta elnyomásban, amit az anyaországban élők el sem tudnak képzelni, hogy hogyan élnek ott a magyar emberek. Azt, amit látok, hogy milyen szintű segítség jön honfitársaink részéről és kormányunk felől Kárpátalja és az Ukrajnából menekülő emberek megsegítésére, ez rendkívül nagy büszkeséggel tölt el és nagyon megnyugtató érzés, hogy pontosan azon az oldalon állok, a jók oldalán, ahol kell.

- A jóérzésű emberek megdöbbentek azon, amikor a kórházi állapotokat negatív színben beállító DK-s kampányfilm zenéje a Nélküled volt. Mi lett ennek az utóélete?
- Felvettük a kapcsolatot a kiadónkon keresztül egy jogásszal, hogy tegyünk-e valamit, hiszen ez a dal nem erről íródott. Nem adtam engedélyt erre, de nem is kértek. Leginkább provokációnak éreztem és az is volt mindazok felé, akiknek ez a dal sokat jelentett. Viszonylag hamar levették ezt a műsorról, ezért nem került sor jogi rendrakásra.

- Egy kis kötődése úgy tudom Dunaújvároshoz is van, hiszen édesapja testvére, Aladár bácsi a vasútnál dolgozott, itt volt forgalmista.
- Igen, Alikám néhány évvel ezelőtt ment el és forgalmista még akkor volt, amikor én kiskölök. Utána állomásfőnök is lett, ha jól tudom. Kölök koromban vonattal jártunk Bátaszékre a nagyszüleimhez, mert édesapámnak nem volt autója. Ilyenkor Dunaújvároson keresztül utaztunk, és ők mindig találkoztak. Apám leszállt a vonatról és ott csapkodták egymás hátát a vágány mellett. Ez egy örök emlék marad nekem. Fantasztikus ember volt. És igen, Dunaújvárosban jártam én katonakoromban is, mert volt egy kiskatona társam, aki dunaújvárosi volt és előfordult, hogy kilógtunk Székesfehérváron a laktanyából, elmentünk Dunaújvárosba és ott meglátogattuk a Kiscsillag nevezetű szórakozóhelyet.

- Nagyon várják Önöket Kulcsra, a március 27-i koncertjükre. Április 8-án a Barba Negrában pedig lemezbemutatójuk lesz. Számíthatunk-e olyan dalokra is, amelyek a legújabb lemezükön vannak?

- Természetesen! Azt az ember nem is teheti meg jószívvel, hogy ha elkészülnek az új szerzemények csak azon az alkalomkor mutassa be, amikor majd a lemezbemutató koncert lesz. Egyrészt a zenekarnak gyakorolnia kell ezeket a nótákat, van egy ilyen prózai oka is, de mindenképp játszunk az új lemezről is három, négy dalt majd.

- Köszönöm az interjút!