Az első „dunaújvárosiak” a mai Rácdombon telepedtek le

Az időszak, amikor éltek, jelentős változások kora volt. Európa nagyobbik részén az emberek még vadászattal, halászattal, gyűjtögetéssel foglalkoztak. Az egyes hordák folyamatosan változtatták lakhelyüket a vadászterületükön belül. A Közel-Keleten viszont már évezredekkel korábban kialakult az élelemtermelés technológiája. A „neolitikus csomag” része volt a gabonafélék, konyhakerti növények termesztése, a juh, kecske és sertés tenyésztése. Új kőeszközök jelentek meg, köztük a fák kivágására is alkalmas csiszolt kőbalták, amikről az időszak az újkőkorszak nevet kapta a régészektől. Ezekkel fákat döntöttek ki, amelyeket a hosszú ideig lakott vályogházak építésénél használtak fel. Az ekét még valószínűleg nem ismerték, a földet ásóbotokkal lazították meg, az érett kalászokat kőpengéjű sarlókkal takarították be, a magokat kövek között őrölték meg. Fontos újítás volt a kerámiaedények használata, ami nemcsak a tárolás, hanem az ételkészítés és fogyasztás szokásait is átalakította. Az agyagot nagyon változatos módon lehet megformálni és díszíteni, ráadásul, ha jól égetik ki, szinte elpusztíthatatlan. Ezért az egyik legfontosabb eszköz a régészek számára, akik a kerámiastílusok változása alapján kutatják a kulturális változásokat és népvándorlásokat. 

Élelmiszertermelés 

A növénytermesztés és állattenyésztés ismerete lassan terjedt északnyugati irányba. Kis-Ázsián és a Balkánon át eljutott a Kárpát-medence déli, keleti területeire is. Itt azonban a folyamat egy időre megtorpant. Ennek valószínűleg környezeti okai voltak. A szárazabb, melegebb éghajlaton kialakult gazdálkodással nem volt érdemes foglalkozni a hűvösebb, nedvesebb északnyugati területeken. A Dunántúlon a középső újkőkorban játszódott le az a folyamat, amelyik megváltoztatta Európa sorsát, az idegen eredetű élelemtermelés módszerét a helyi viszonyokhoz igazították. Az újítások közé tartozott a szarvasmarha háziasítása is. Sajátos kerámia­művességet is kialakítottak. A gömbtestű edények oldalát bekarcolt vonalkötegekkel díszítették. Az úgynevezett vonaldíszes edények kultúrája ezután Nyugat- és Közép-Európában is elterjedt. 

Az élelemtermelés nemcsak a letelepedett életet tette lehetővé, sőt szükségessé, hanem népességnövekedést is okozott. Ha már túl nagyra nőtt a falu, a közösség egy része kissé távolabb új települést hozott létre. A délkeletről érkező bevándorlók változatos kapcsolatokat alakítottak ki a helyi vadásztörzsekkel. A bennszülöttek egyes helyeken teljesen eltűntek, máshol genetikai módszerekkel kimutatható a két népesség keveredése. A népesség növekedése új problémákat is okozott. A több ember több konfliktust jelentett, megnőtt a közösségek közötti összecsapások száma és mérete. A helyhez, szántóföldhöz kötött csoportok nehezebben tértek ki szomszédjaik támadásai elől. A háborúk nem ritkán népirtásokhoz vezettek. Az újkőkorban jelentek meg az első tömegsírok, amelyekbe a szomszédos csoportok által legyilkolt áldozatokat temették. Genetikai vizsgálatokkal azt is meg lehetett állapítani, hogy nem egyszer egész családokat irtottak ki a támadók. Fegyvereik ugyanazok az eszközök voltak, amelyekkel vadásztak vagy a hétköznapi munkákat végezték: íj, nyíl, dárda, kőbalta. 

Rácdomb 

A vonaldíszes kerámia népességének egyik csoportja a Rácdombon telepedett meg. Ők már a párhuzamos vonalakat árkokkal kötötték össze edényeiken, égetés után pedig festéssel díszítették a vonalak közét. Ilyen kerámiát először a szlovákiai Zselíznél találtak, ezért a régészek zselízi kultúrának, stílusnak nevezték el a hasonló leletek csoportját. Hogy mekkora volt a település, hány házat és lakót foglalt magában, nem tudjuk. Az elmúlt évezredek során a lelőhely nagy részét elpusztították a későbbi építkezések. Ráadásul az újkőkori rétegekért 3-4 méter mélyre kell leásni, mert az évszázadok során egyre több és több törmelék borította el a Rácdomb eredeti felszínét. 

A helyiek a legtöbb dologban önellátók voltak, maguk termelték az élelmüket, amit vadászattal, halászattal, kagylógyűjtögetéssel egészítettek ki. Ruháikat a nők varrták a kikészített állatbőrökből vagy az általuk szőtt textilekből. Eszközeiket fából, a levágott állatok csontjából készítették. A kőeszközök egy részéhez a Duna szállította helybe a felhasználható kavicsokat. De valószínű, hogy bizonyos nyersanyagokhoz csak csere útján juthattak hozzá. A nagy méretű őrlőköveket nem lehetett a környéken talált kavicsokból elkészíteni, azokat valószínűleg a Budai-hegységben bányászták. A korszak „svédacélja” az obszidián volt. Ez a vulkáni üvegnek is nevezett kőzet különösen alkalmas borotvaéles eszközök készítésére. Hozzánk legközelebb Tokaj vidékén fordul elő. A nyersanyag kitermelésére specializálódott közösségektől valószínűleg több lépésben jutott el az obszidián a Rácdombra, s ennek során a szomszéd csoportok egymás között továbbadták az értékes kőzetdarabokat. 

Az élők és holtak lakhelye ekkoriban még nem vált külön. A halottakat a településen, a házak között temették el. Karjaikat, lábaikat felhúzva, zsugorítva tették őket a sírgödörbe. Testhelyzetük az alvó emberére emlékeztet. A Rác­dombon egy anyát is eltemettek apró gyermekével együtt. Sírjukból semmi olyan lelet nem került elő, ami arra utalna, hogy valamilyen ételt vagy italt tettek volna melléjük. Ha ez meg is történt, az ezt tartalmazó edények szerves anyagból készültek. A település hulladékgödreiben hatalmas őstulok-koponya került elő a szarvaival együtt. A vadászat után a fejet nem érdemes hazaszállítani, hiszen viszonylag kevés hús van rajta. Hogy ezt mégis megtették, arra valószínűleg különleges okuk volt. A bikák még ma is az erő szimbólumai, valószínűleg a korabeli emberek hitvilágában is fontos szerepet játszottak, és valamilyen szertartás keretében temették el koponyáikat a házak között. 

A településen nem találtuk pusztítás nyomát. Lakói valószínűleg akkor költöztek el, amikor a környező földek kimerültek, és már nem tudtak a korábbiakhoz hasonlóan jó termést betakarítani róluk. Nem költözhettek messzire, de leszármazottjaik soha többé nem tértek vissza. Az utánuk következő 2500 éves időszakból nem került elő nyoma az emberi megtelepedésnek. 

Irodalom: 

B. Horváth Jolán: Az újkőkor hagyatéka. In: Dunaújváros története. Szerk. Erdős Ferenc és Pongrácz Zsuzsánna. Dunaújváros, 2000. 17–20. 

(https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Dunaujvaros/index.htm) 

B. Horváth Jolán – Keszi Tamás: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Dunaújváros, 2004. 

(https://www.academia.edu).