Olyan, mint az ezüstróka

A váratlanul felbukkanó dob kemény ritmussal élénkít, a beszólogató hang, a rozsdával érlelt reszelős húr a torok mélyén elrejtett hegedűszegen most húz egyet, és hirtelen, rekedtre sírt líraisággal felszínre ömlenek W. C. Handy szólamai.

Egyéb neszek is beröppennek a csillárokról lógó kristályfüzér-kaleidoszkópok színes fénynyalábjaival meghintett térbe. Saválló nemesacél pengék ridegen súrlódnak, nyekeregnek, csattognak, csap csöpög, kefék suhognak, gubancos hajszálak pattannak el, illatos permet szóródik szerteszét. Időnként felmorduló szárítók bömbölése kerekedik felül minden hangon.

A plafonon fa tartógerendák fekszenek keresztbe, legalább két évszázada feszülnek az épület roppant súlyától. A tapéta diszkrét virágmintáját a két, átellenes falon tükrök takarják, végtelenítve az apró galéria száradó frizuráktól, és elnyelt titkoktól dohos, fülledt világát.

Ezüstrókát mímelő műszőrme bundáját lefejti magáról, és felakasztja

Belép az ajtón egy nő, ezüstrókát mímelő műszőrme bundáját lefejti magáról, és felakasztja egy fogasra. Testhez simuló, vastag, fekete kosztümben, magabiztos, könnyed léptekkel siklik fel a lépcsőn, fejével alig észrevehetően biccent mindenki felé, és helyet foglal az egyetlen üres széken. Pedro mögötte áll, és a tükörben nézik egymást. Pedro mosolyog, lábával lazán pumpálja a blues ütemét. A nő sebtében elhúzott szájával jelzi, hogy idegesíti a rángatózó tánc, de Pedro nem veszi a lapot, sőt, csípőjét ringatva fordul meg, hogy felkapjon egy kézitükröt, amivel a hajkorona hátulról is szemügyre vehető. A nő nem szól semmit, fejét magasztosan felemeli, kissé balra, aztán rögtön jobbra fordítja, minden szögből láthatóvá téve állának gyönyörű metszését. Pedro lankadatlanul tapossa a padlót, és szótlanul tartja a tükröt, amitől az izgágán mocorog, ettől benne a kép olyan, mintha a nő igenlőn bólogatna. Ezután Pedro megmossa haját, nyaka köré terít egy selyemlepelt, levág a hajvégekből egy keveset, hajszárítót ragad és hosszas formázás után hajlakkal befújja az elkészült frizurát. A lakk felhőjéből, annak picurka részecskéi ráülnek a nő dús, festett pilláira, az összetapadt szemhéjaktól pislogása ellustul, mintha elálmosodott volna.

Pedro széles karmozdulattal jelzi, hogy végzett a munkával, leveszi róla a kendőt, és egy szőrpamaccsal lesöpri gal­lérjáról a hátramaradt hajdarabkákat. Pedro vár, de a nő nem mozdul, tekintete sajátja és Pedróé között cikázik. Továbbra sem száll ki a székből, mígnem kezd a helyzet kényelmetlenné válni. Egy ideig zavartan áll a nő mögött, majd megadva magát, lehajtott fejjel elfordul. A nő végre feláll, rutinos mozdulatokkal megigazítja szoknyáját, és személyre címzett, puha biccentések után lesétál a galériáról, vállára veszi bundáját, kilép az ajtón, és eltűnik a jeges, téli széltől zaklatott utca sötétjében.

Pedro még három órán át mos, vág, szárít, hullámosít egyenesből és egyenesít hullámosból, miközben nyughatatlan lába végig engedelmesen válaszol a zene vágyakoztató hívására, aztán elindul. Belép egy boltba, megveszi, amivel felesége bízta meg, még reggel. Már a liftben előkotorja a lakáskulcsot, kinyitja a bejárati ajtót, belép, lerúgja cipőit fáradt lábairól, és ledobja kabátját közvetlenül az ezüstrókát utánzó műszőr bunda mellé.