Gorbacsov az NDK-ba látogatott, Honeckernek le kellett mondani

31 évvel ezelőtt történelmi eseményre került sor a megosztott német fővárosban, Berlinben. 1989. november 9-én ugyanis megkezdték a hidegháború jelképének számító berlini fal lebontását.

Az eseménnyel egy időben a kommunista Német Demokratikus Köztársaság megnyitotta államhatárait Nyugat-Németország irányába, ezzel kezdetét vette a német újraegyesülési folyamat. A „fasisztaellenes védőfal”, ahogyan Kelet-Németországban hívták, egy Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt az NDK területén, és a kommunista elnyomás egyik létesítményének számított. A berlini fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött volt. A kommunista hatalom az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntette. A hidegháború idején egyes becslések szerint 75 ezer polgárt vontak felelősségre szökés kísérletének vádjával, akiket zömmel a hírhedt Stasi (a Német Demokratikus Köztársaság állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve) börtönében hallgattak ki. Az NDK államvezetése az emig­rálni szándékozók elriasztására a falnál tűzparancsot adott ki a határőrök számára. 1989-ig 268-an próbáltak a falon keresztül nyugatra szökni, közülük 125-en ezért a tettükért életükkel fizettek. 19 nyugat-berlini polgár is életét veszítette a falnál, amikor megpróbáltak segíteni keletnémet társaiknak a szökésben, őket egyszerűen lelőtték a keletnémet határőrök, de az áldozatok között 8 NDK-határőr is szerepelt, ők a menekülők által leadott lövések, illetve a különböző félreértések végett veszítették életüket. A berlini falnál érvényben lévő tűzparancs utolsó áldozata a 20 éves Chris Gueffroy volt, akit 1989. február 6-án tíz lövéssel öltek meg.

Berlin a második világháború után

A fasiszta Németország kapitulációja után a győztes hatalmak felosztották az országot és annak fővárosát. A Berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta a nyugati szövetségeseinek, így Berlin területének 53,9 százaléka, népességének 62,9 százaléka került a nyugati államok ellenőrzése alá. Azonban a Szovjetunió és a nyugatiak vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok között megromlott a viszony, és az egykori szövetségesekből ádáz ellenség lett. Moszkva követelte, hogy a nyugat-berlini területeket az amerikaiak és szövetségeseik adják vissza, mivel azt ők szerezték meg súlyos harcok árán. Az elutasító válasz után a szovjet egységek egyszerűen körülzárták az egész várost, így a nyugati városrész lakosságát az amerikaiak csak légi úton tudták ellátni. A berlini szovjet blokád 10 hónapig tartott, majd 1949 tavaszán már ismét szabaddá vált az átkelés a két városrész között.

1949. október 7-én megalakult szovjet mintára a Német Demokratikus Köztársaság, és az új állam fővárosaként Kelet-Berlint jelölték ki. Ezzel Németországot hivatalosan is két államra osztották fel. 1950-ben Walter Ulbricht lett a Német Szocialista Egységpárt (az NDK állampártja) első titkára. Németország keleti felében mind rosszabbá váltak az életkörülmények, a hatalom pedig egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben Nyugat-Németországban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépültek a demokratikus intézmények. Az egyre csak romló viszonyok elől a keletnémetek folyamatosan jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra.

Megépült a Berlint kettéosztó fal

Sztálin halála után felgyorsultak az események, egy hónap alatt több mint 200 ezer német hagyta el Kelet-Németországot, 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül 2,6 millió települt át az NSZK-ba. Közben a kommunista állam gazdasága is fejlődött, ezért súlyos veszteségként könyvelhették el a szakképzett munkaerő tömeges kivándorlását, ugyanakkor közel 50 ezer kelet-berlini lakos dolgozott Nyugat-Berlinben, és a fizetésük volt az NDK egyik legfőbb valutaforrása, ennek ellenére ezeket az ingázókat a keletnémet hatóságok megbízhatatlannak tartották, és folyamatosan zaklatták őket. 1961 közepére már drámaian megnőtt a nyugatra távozók száma, havonta több mint 30 ezren hagyták el szülőföldjüket, így a német kommunista államot demográfiai összeomlás fenyegette, amit a pártvezetők mindenáron meg szerettek volna állítani. Walter Ulbrich újságírói kérdésre válaszolva még tagadta egy fal megépítését, mert ehhez szüksége volt Hruscsov szovjet pártfőtitkár jóváhagyására, amit a Varsói Szerződés tagállamainak moszkvai konferenciáján meg is kapott a szovjet vezetéstől. 1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét az NDK fegyveres egységei, előtte árkokat ástak, nehogy autóval át lehessen rajta törni, ezekben a munkákban a fegyveres erők mellett munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek. Azonnal fegyveres őrséget állítottak fel, és a 80 átkelőből mindössze 12 maradt nyitva, szigorú ellenőrzése mellett. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Augusztus 15-én építőipari munkások elkezdték a drótakadályok helyén felépíteni a beton­elemekből álló falat. A határzár sokkolta Berlin lakosságát, a kordon családokat választott szét, lehetetlenné vált a munkavállalás több ezer ember számára. Annak ellenére, hogy az építkezést szigorúan ellenőrizték, mégis az utolsó pillanatban 85 keletnémet katonának és 800 polgári személynek sikerült átszöknie a határon. A Berlin és egész Németország szimbólumának számító Brandenburgi kapu, a lezárt zóna közepére került, és sem keletről, sem nyugatról nem lehetett áthaladni rajta, azt csak a keletnémet határőrök közelíthették meg.

A Brandenburgi kapu jelentette a határt Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin, illetve a Varsói Szerződés és a NATO országai között.

A falhoz közeli házak lakói igazolványt kaptak a határzónában a mozgáshoz

A következmények a városra nézve

A nyugatnémet kormány titkosszolgálatuk révén már értesült arról, hogy mire készül az NDK vezetése, így a fal hirtelen felépítése nem érte őket váratlanul. Nem így Berlin lakossága, amelyre negatívan hatott a határzár, Nyugat-Berlinben munkaerőhiány keletkezett, még a keleti rész elesett a fontos valutabevételtől. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, akárcsak az elektromos hálózat összeköttetése, ami veszélyeztette az áramszolgáltatást, a kommunális hulladék elhelyezése szintén problémát okozott.

A britek és a franciák katonai egységeket vezényelték a határhoz, de összecsapásra nem került sor, mert a falat építő keletnémet munkások nem hagyták el az NDK területét. A Szovjetunió jogosnak ítélte meg a fal felhúzását, a keletnémet pártvezetés pedig a fasizmus elleni bástyának titulálta.

Berlin ettől kezdve ketté lett osztva, valójában egyik német félnek sem volt jó a kialakult helyzet, ezért Willy Brandt nyugatnémet kancellár a hetvenes években megpróbált javítani a két német állam kapcsolatán. Sikerült neki bizonyos utazási kedvezményeket elérnie, de áttörést ért el a kommunális hulladék és az ivóvíz problémájának megoldása terén is.

Különleges esetek is voltak, mint például a falhoz közeli házak lakói külön igazolványt kaptak, csak ezen engedély birtokában mozoghattak a határzóna közvetlen közelében. Külön érdekességnek számított az, ahol a házak egy része keleti oldalra esett, ám ablakaik már a nyugati szektorra nyíltak, vagyis a ház homlokzati fala volt a határvonal. Ezeket hamarosan kiürítették, az ablakokat pedig befalazták. A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében a falnál szigorú tűzparancsot léptettek életbe. A berlini fal mentén 25 határátkelőhelyet, ebből 13 közútit, 8 vízit és 4 vasútit alakítottak ki, és a ´80-as évek elejére érte el műszaki kiépítettségének teljes állapotát. Egy átlagos napon 2300 keletnémet katona volt szolgálatban, munkájukat 992 különlegesen kiképzett kutya segítette.

A fal lerombolása a rendszer végét jelentette

A romló életkörülmények miatt az NDK-ban a nyolcvanas évek közepétől kezdve országos demonstrációk kezdődtek, amiket a kommunista hatalom már erőszakkal sem tudott elfojtani. Sokan ismét a szökést választották, majd amikor Magyarország 1989. szeptember 11-én megnyitotta nyugati határait a keletnémet állampolgárok előtt, az NDK vezetőinek nem maradt más hátra, mint az, hogy ők is engedélyezzék a polgárok számára a külföldre való utazást. Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1989. október 6-án az NDK-ba látogatott, ahol szorgalmazta a változásokat, minek következtében Erich Honecker keletnémet vezető kénytelen volt lemondani. Az eseményeket a TV képernyői előtt figyelő keletnémetek ezrei megindultak a fal irányába, hogy szabadon átkeljenek a nyugati oldalra, a karhatalom pedig nem reagált. Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező német emberek csákánnyal, különböző vésőeszközökkel, sőt sokan puszta kézzel hozzákezdtek a gyűlölt fal lerombolásához.

1990. július 13-án hivatalosan is megkezdődött a fal lebontása, a munkát az NDK határőrségének 300 fős műszaki alakulata végezte, és november 30-án be is fejezték. Még a munkálatok tartottak, megtörtént Németország újraegyesítése, amelyre 1990. október 3-án került sor. Akkor a keleti területek egyesültek a nyugatival, így létrejött az egységes Németország, ezzel egy új fejezet nyílt a német nép és egész Európa történelmében.

Felhasznált irodalom:

Dr. Gödeke, Peter. A XX. század krónikája 1960–1969, I. kiadás (magyar nyelven), Budapest: Officina Nova. [1994].

https://www.delmagyar.hu/orszag-vilag/1989 november 9 amikor leomlott a berlini fal 3862699/.

Kerékgyártó Béla: Berlin átváltozásai. Typotex Kiadó, 2008.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a ketteszakitott nemetorszag ket vilagrendszer arnyekaban

Árvay Sándor – Juhani Nagy János: Eltűnt egy ország, Magánkiadás, Bp., 1990.