Dunaújváros 70. születésnapján

A vendégeket elsőként Farkas Lajos, az intézmény igazgatója köszöntötte. Mint mondta, évente több mint húsz kiállítást, közösségi programot szoktak szervezni, ám a vírushelyzet miatt idén ez most csupán a második rendezvényük. A pandémia alatt is dolgoztak, terepmunkán voltak a kollégákkal, elsősorban a csatornaberuházást érintő részeken végeztek ásatásokat, de mint azt az igazgató kiemelte, már nagyon hiányzott a múzeumi légkör, a látogatók mindannyiuknak.

A mostani tárlat létrehozását is nagy szakértelemmel, hozzáállással végezték a munkatársak, a szívükhöz nőtt, hiszen a városról, a mi történelmünkről van szó. Beszédében arról is szólt, hogy a legsötétebb kommunista időkben épült a város, és mint minden korszaknak, ennek is voltak nyertesei és vesztesei. Az új város építése sokaknak új reményt és esélyt adott. Az ország minden tájáról érkeztek ide, sokan megtalálták számításukat, munkát és lakást kaptak, kialakult egy egészséges populáció.

Pintér Tamás polgármester köszönetet mondott a múzeum munkatársainak, hogy létrehozták a jubileumi kiállítást eme fontos városünnepen, és beszédében Miskolczi Miklós író helytörténeti művéből idézett. Végül Horváth Tamás, egy várostörténeti blog szerzője hívta egy kis időutazásra a látogatókat, s mint mondta, a mi feladatunk, hogy vigyázzuk, őrizzük az emlékeket.

A kiállítás kronológiája onnan indul, hogy a világháború után, 1947-ben bevezették az első hároméves tervet az ország újjáépítése érdekében, ekkor Dunapentele lakossága 4100 fő volt. Már akkor sem volt csendes a település, sok kubikos volt itt, hiszen épült a 6-os útnak a falut érintő szakasza és a Százlábú híd is. Aztán következett az első ötéves terv, amely már a nehézipar fejlesztését tűzte ki célul. 1949. december 28-án született meg a minisztertanácsi határozat, hogy Dunapentelén épüljön a vaskohászati kombinát.

A múzeumi kiállításon többek között Őri Zoltán építészmérnök visszaemlékezése is olvasható a kezdeti földmunkákról. Személyes történetek, korabeli fotók és emléktárgyak elevenítik fel a mi helytörténetünket a városépítéstől kezdve 1961-ig, amikor is Sztálinvárosból Dunaújváros lett. Orosz Csaba képviselő egy családi örökséget, egy babakocsit is felajánlott a tárlat anyagához, illetve egy hűtőszekrényt, amelyre egy hulladékgyűjtési akció során bukkantak rá. Ha már a névadóról is szó esett, nem hiányozhat eme időszaki kiállításról az az ereklye, amiből nincs még egy világon, ami a miénk: a nagy vörös könyv, s benne tizenötezer aláírás azt kérelmezve, hogy az új város Sztálin nevét viselhesse.

Sok embert vonzott ide az építkezés

A város építése nagyon sok embert vonzott ide az ország minden tájáról. Koronás István lakatosként dolgozott Mohácson, amikor még úgy volt, hogy ott épül meg a vasmű, de ahogy megváltoztatták a helyszínt, ő is jött Dunapentelére. A helyiek, többek között Magyar Julianna is nagy érdeklődéssel, ámulattal figyelte, ahogy egyre több barakk és lakóépület születik a fennsíkon. 1951-ben várossá nyilvánították Dunapentelét, és érdekesség, hogy a két fiatal ugyanebben az évben kötött házasságot. Történetüket is őrzi a múzeum tárlata.