Dicsteljes eposz, törhetetlen vértanúk legendája

A kortárs erdélyi színház izgalmas és sajátos látásmódját képviselő fiatal alkotó, Györfi Csaba és művésztársai, Tőkés Imola koreográfus, Rákay Tamás látványtervező, Sulyok Benedek zeneszerző a fizikai színház elemeit is magába olvasztó, megrendítően szép, költői erejű előadást álmodtak a Bartók kamaratermébe.

A színlapon ekképpen ajánlják: Jónás egy szökött próféta, fülön csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan igehirdető. Egy botcsinálta hős, egy kudarchős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. És persze, éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét – e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból.

Babits 1938-ban, a közelgő világégés előérzetében írja meg drámai hatású elbeszélő költeményét, a Jónás könyvét. Az előadás azt a kérdést boncolgatja, hogy mit kell tennie a művésznek, ha a világot erkölcsileg romlottnak, a végveszély felé sodródónak látja. Napjainkban, amikor a civilizáció komoly kihívásokkal küzd, és nemcsak a morális és erkölcsi értékek kérdőjeleződnek meg, hanem a járványidőszak közepén maga az élet is. Mi az élet értéke, kinek és miként lehet segíteni, egyáltalán a segítő szándék lehet-e mérlegelés tárgya? Babits gondolatai még erőteljesebben szólalnak meg: a művész feladata az, hogy a szó és a művészet fegyverével harcoljon a barbár világ és a pusztulás ellen.