A karantén pozitív hozadéka, hogy Gergővel többet lehetünk

– Gasparik Gábor: Változatosan, vegyes érzéseink vannak. Ez senkinek sem jó – ezzel újdonságot nem mondok –, hogy nem mehet emberek közé. Mi kifejezetten be is tartottuk és tartjuk ezt a „házi őrizetet”. Mi itthon voltunk a kezdetektől fogva, már csak azért is, mert dolgozni sem lehetett menni, de amúgy sem. Én hetente egyszer bevásárolni megyek, ennyi a kimenetel. Ez azért egy kicsit sok lenne, ennyire összezárva ötvennégy négyzetméteren gyerekestül, feleségestül, gondolom, ezt Lilla is meg tudja erősíteni, neki férjestül. De vannak benne azért pozitívabb dolgok is.

– Polgár Lilla: Például az, hogy mi ilyen sokat soha nem tudtunk egyhuzamban együtt lenni a saját gyerekünkkel, és ez egy nagyon-nagyon jó dolog, mert ezek a kezdeti évek meghatározóak a gyerek életében. És hát mi évad közben olyan sokat dolgoztunk, hogy alig láttuk a saját gyerkőcünket. Nem véletlenül kaptuk ezt, nem véletlenül jött ez, hogy egy kicsit otthon tud lenni, a családjával tud lenni az ember. Ilyen szempontból ez a pozitív hozadéka ennek a karanténnak, hogy Gergőcivel lehetünk.

– Ő hogy éli meg ezt a dolgot? Hirtelen rászakadtak a szülők egyszerre...

– P. L.: Nehezen. Nem tudja, melyikünkhöz rohanjon. Hol anyuci, hol apuci, hol mind a kettőnket együtt, de jó értelemben.

– G. G.: A gyereknek inkább a mozgásigénye nincs ebben a helyzetben kielégítve.

– P. L.: Az elején még le-lementünk a Duna-partra, de ő egy olyan eleven gyerek, hogy ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azt biztos, hogy véghez viszi. Hiába mondtam neki, hogy nem szabad nyúlkálni semmihez, nem megyünk oda a kutyához, nem megyünk oda a nénihez. Ő ezeket nehezen érti meg. Nem érti, miért nem mehet a játszótérre, miért nem játszhat a gyerekekkel. Úgy vagyok vele, hogy kockázatosabb kivinni, mint ha bent maradunk. Szerencsére van egy erkély, ahová ki tudunk ülni levegőzni. Most vettünk neki egy szobatrambulint, úgyhogy ugrabugrál egész nap. Mindig kitalálunk valamit, amivel lekötjük az ő energiáit. Vannak jópofa mozgásos videók, gyerektornák, azt szoktuk csinálni, meg én magam is kitalálok neki feladatokat, úgyhogy jó kis időszak ez. Megmondom őszintén, alkalmazkodtam a helyzethez, nem tudtam mást tenni, és én azt érzem, hogy megtaláltam ebben a szépséget. Bár sokkal, de sokkal több a munka így home office-ban, mint egyébként. A Violin művészeti iskolában áttértünk a digitális munkarendre, ugyanúgy folytatódott tovább, mint addig. A hétköznapokon minden délután online órákat tartunk, a nap többi részében pedig értékelem a beküldött feladatokat. Komolyan mondom, nem érek sose a dolgok végére, tornyosulnak a feladatok, a teendők. Itt van a gyerek is, akivel foglalkozni kell, aztán a háztartás, itt van a tanítás, és hát saját magával is szeretne az ember foglalkozni, egy kis „énidőt” is szeretne. De az szorul leginkább a háttérbe.

– Van most idejük beszélgetni egymással, mert gondolom, egyébként nem sok volt.

– P. L.: Igen. Most ilyen szempontból nagyon jó, hogy most egy kicsit jobban egymásra figyelünk, és több időnk van egymásra. Ez minden szempontból egy pozitívuma a helyzetnek, én úgy gondolom.

– De egy színészt mégiscsak a taps éltet. Nem hiányzik nagyon?

– P. L.: De, az a része igen! Ha hiszi, ha nem, nosztalgiázunk, és nézegetjük a régi előadásokat. Elképzeljük, hogy éppen most ez történik, és meghajlunk és virtuális tapsokat fogadunk.

– Gábort már korábban lekényszerítette a színpadról egy sérülés. Lehet erről tudni valamit?

– G. G.: Természetesen, nem titok. Elég megfeszített munkatempóban próbáltunk egy mozgásos, fizikai színházi darabot, a Jónás könyvét. Végül nem csak miattam maradt el az előadás, jött ez a rendkívüli helyzet, miattam csak a bemutató maradt el. Beszakadt a vádlim, de már jobban vagyok. Mondták, hogy ha kellő odafigyeléssel végzi az ember a dolgát, akkor egy hónap alatt rendbe lehet hozni. Van egy csomó dolog, amit csinálgatnom kell, mindig alaposan be kell melegíteni, és ilyenek.

– P. L.: Amikor a táncszínház Mózes bemutatója volt, március másodikán, aznap történt. A jubileumi premierre készültünk, és György Ádám sofőrként nem a premierre ment, hanem Gábort vitte az izomspecialistához.

– Ez ijesztő lehetett, hiszen akár hosszú tétlenségre is okot adhat. Hogy élte meg?

– G. G.: Nem tudom. Vegyes érzelmekkel: nem is hittük el, hogy ez történt. Én azt hittem, hogy csak egy szimpla görcs, de kiderült, hogy nem. Már a másik lábamon is kezdődött, ugyanis sokat kellett egy helyben futni, ugrani. Volt olyan próba, amikor ezt csináltam másfél órán keresztül. Azért olyan jó fizikai állapotban nem voltam, hogy ennyit bírjak, megterhelő volt. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire komoly lesz. A Jónás könyvén kívül úgy érzem, hogy most már bármelyik futó darabba vissza tudnék állni. Még a Makrokozmoszt is. Mondjuk nem ugranék le két méter magasból, de egy kis koreográfia-változtatással megoldható lenne az is.

– Régóta otthon van emiatt. Mivel tudja az időt eltölteni? Még meccs sincs, amit nézne.

– G. G.: De, azért akad. Virtuális foci PlayStation-ön, ha úgy alakul. Meg sokat főzök.

– P. L.: Megosztottuk a munkát. Én viszem az adminisztrációt, az online tanítást, minden olyan dolgot, ami ide köt a laptophoz, Gabi meg átvette a háztartást. Teljes értelemben. Mos, főz, takarít, mindent. Tegnap ablakot mosott.

– Mi a specialitása ételben?

– G. G.: Nincs. Ami eszembe jut.

– P. L.: De azért nagyon sok különlegességet talál ki.

– G. G.: Igen. Most például volt a görcsleves, édesanyám ajánlotta, és utánanéztem a receptnek. Ez egy sima zöldségleves, csak egy görcsölt, paprikás, hagymás tésztát kell beletenni betétnek. Ilyen igazi parasztkaja.

– Mindig ilyen házias volt?

– G. G.: Igen. Bár gyerekkoromban nem biztos. Amikor anyám főiskolára járt, akkor takarítottam neki tizenkét, tizenhárom évesen is, de főzni nem tudom, mikor kezdtem. Biztos egy kerti partin, mert azt szeretem.

– Ön is ajándékként éli meg ezeket a napokat?

– G. G.: Van, amikor azt érzem, hogy igen, van, amikor azt, hogy el kéne menekülni valahova. Szerintem nem mondok butaságot, ha azt állítom, hogy mindenkinek hullámzó a görbéje, mert van, amikor jól érzi magát, de van, amikor nagyon szeretne egyedül lenni. Akinek kertes háza van, az megoldja azzal, hogy kimegy az udvarra. Nálunk ez nehezen kivitelezhető. Néha eszembe jut, hogy legszívesebben lenyírnám a füvet, vagy kapálnék egy kicsit, de most erre nekünk nincs lehetőségünk. De azért jó! Nem azt mondom, hogy a világ legrosszabb dolga itthon lenni.

– P. L.: A színház nagyon hiányzik tényleg, de valahogy úgy bele tud szokni az ember ebbe. Belekényelmesedik.

– G. G.: Én most elmegyek horgászni. Kíváncsi leszek, hogy előjön-e ez a börtön-szindróma. Egy időben, ha a boltba mentem, akkor rendesen lekiismeret-furdalásom volt.