A magyar történelemnek egyik nagy tragédiája a doni katasztrófa

Sok túlélő csak titokban, családja körében merte elmondani, hogy valójában mi is történt akkor és ott, a zord januári napokban a végtelen orosz hómezőkön, amikor a hőmérő higanyszála elérte a mínusz 40 fokot. Az akkori kommunista hatalom, ha szóba kerültek ezek az emberek, egyszerűen fasisztáknak titulálta őket. Pedig nem voltak azok, döntő többségük nem is szeretett volna részt venni egy, a Szovjetunió elleni háborúban, de menniük kellett.

E sorok írójának apai nagyapja is ott tűnt el, többé sohasem látta családját, fiát sem, aki akkor mindössze hatéves volt. A 2. magyar hadsereg 1942 januárjában Magyarország akkori kormánya német követelésre megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget kormányközi egyezmény alapján küldték ki a frontra, és teljes egészében német irányítás alá helyezték.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés szóbeli ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja megfelelő fegyverzettel.

A hadsereget 1942 tavaszától nyár közepéig szállították ki a keleti frontra. A kivonuló 207 ezer emberből álló hadsereg fegyverzete és felszerelése hiányos és korszerűtlen volt. A 2. magyar hadseregbe a teljes sorállománynak csaknem a 20 százalékát sorozták be. Magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát pedig a különböző nemzetiségek adták. A hadsereg parancsnokának Jány Gusztáv vezérezredest nevezték ki.

A doni áttörés

A magyar csapatok 1942. július 7-én érték el a Dont, ahol a Voronyezs és Pavlovszk közötti, 208 kilométernyi szakaszon védelemi állásokat alakítottak ki. A nyáron a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolásának sikertelen próbálkozásai során 30 ezer embert vesztettek. A németektől a beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg, a Wehrmacht (a Harmadik Birodalom fegyveres erejének megnevezése), 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt megkezdte csapatainak kivonását a doni térségből. Ezt kihasználva a szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én mínusz 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva megindította támadását, majd áttörte a magyar vonalat és 12 kilométer mélyen hatolt előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben áttörte a védelmet. A német parancsnokság nem vetette be az arcvonal mögött állomásozó egyetlen tartalékát, megtagadva ezzel a segítséget, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány is makacs volt, jóllehet a hadsereg egy részét talán megmenthette volna, ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást. A magyar katonáknak az oroszokhoz és a németekhez képest sokkal rosszabb felszerelésük volt, és kegyetlen időjárási körülmények között kellett tartaniuk magukat a többszörös túlerővel szemben.

További tények is közrejátszottak a katasztrófához. A magyar hadvezetés, amely mindig hangsúlyozta, hogy hadseregének a legjobb felszerelést biztosítja, a további ellátásról nem gondoskodott megfelelően, így a magyar katonák felszereltsége 1942 második felében már igen hiányos volt. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruhák nem érkeztek meg megfelelő mennyiségben és időben, a katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották, ami a felváltásukat illette. Bebizonyosodott, hogy a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, így nem csoda, hogy a 2. magyar hadsereg vezérkarának segélykérései süket fülekre találtak. Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták megfelelően megoldani, így érthető, hogy a szövetségesek támogatása sok esetben megoldatlan maradt.

Gyáva lett volna a magyar katona?

A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én szinte teljesen megsemmisült. Jányt ez késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására, amely szerint „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. A katonákat gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs akkora felháborodást keltett, hogy számos helyen ki sem hirdették, Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt, aki azt április 4-én semmisnek nyilvánította, és egy újjal helyettesítette.

A magyar hadsereg megmaradt katonáit március 5-én a Dnyeper folyó nyugati partjára szállították, hazautazásuk pedig április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztségéből. A tábornokot a háborút követően a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. A rendszerváltás után, 1993. október 4-én azonban a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól. Ez is komoly vita tárgyát képezi a mai napig.

A veszteségek

Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de a 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma ma sem ismert. Közülük 49-50 ezren estek el, vagy egyszerűen megfagytak, a sebesültek számát szintén ennyire becsülik, 27-28 ezer ember került szovjet hadifogságba, közülük nagyon kevesen tértek haza a családjukhoz.

A megemlékezés

A doni katasztrófa 77. évi megemlékezésére a pákozdi Katonai Emlékpark múzeumi helységében került sor, ahol két kiállítás nyílt az említett eseményről. Az egyik tárlat a doni harcokat mutatja be egy tablósorozaton keresztül, a másik pedig 3 magángyűjtő, név szerint Ősz Tamás Zsolt, Muszka István és Lukács Gergő gyűjteményeiből készült. A tárlatot, amelynek címe Jégbe zárt pokol, Farkas Lajos, a dunaújvárosi Intercisa Múzeum igazgatója nyitotta meg, aki elmondta, hogy a magyar katona évszázadokon keresztül védte a magyar földet, és egyben az európai keresztény kultúrát és civilizációt a különböző keleti betörésektől. Még van magyar katona, addig lesz magyar haza is, jelentette ki a múzeumigazgató, majd méltatta a három magángyűjtő áldásos tevékenységét.

Felhasznált irodalom:

Szabó Péter: Don-kanyar

Becze Csaba: „A pokol tornácán...”

https://hu.wikipedia

Szabó Péter: A doni kálvária. A 2. magyar hadsereg felvonulása és pusztulása

https://cultura.hu/

A rendet a legkeményebb kézzel, akár felkoncolással, de helyreállították

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes január 24-én 14 pontból álló parancsot adott ki, amelynek utolsó pontja arról szólt, hogy a parancs lényegét minden nap fel kell olvasni a honvédeknek. Az érthetetlen elvakultságról árulkodó szöveg első pontjai így hangzanak:

1. A magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert nem váltotta be, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.