Megpróbálom a lelkemet, és minden érzelmemet odaadni

– Mindent kiadok magamból. Megpróbálom a lelkemet, minden érzelmemet odaadni a közönségnek.

– Már nagyon régen együtt van ez a formáció. Mi a titok?

– Igen, most már borzasztó régen. Tizenöt éve alakultunk. Titok? Talán mert jó a természetem (kacag). Nem vagyok az az igazi csaj, aki hisztizik mindenért. Inkább kiállok a dolgaimért. Nagyon jól tűröm a férfinyomást a zenekarban. Ezt pozitívan értem. Én mindent úgy teszek, hogy nekik a legjobb legyen a színpadon. Én vagyok a frontember, de mégis kiszolgálom őket. Ez már az elejétől, a próbáktól így van. Én mindent nagyon pontosan átküldök nekik ímélben. Még azt is, hogy milyen zoknit vegyenek fel, ha az fontos. Mindenben előre gondolkodom, és így ők kényelmesen vannak.

– Mindenkinek nagyon erős az egója egy zenekarban, nálatok mégis működik a dolog. Mitől?

– Attól, hogy mindenki a saját hangszerén abszolút profi, és közben a csapatmunka is profi. Sok olyanról hallottam, aki nagyon jó a hangszerén, de egyszerűen nem fér meg a többiekkel.

– Melyik az igazi tereped, a színpad, vagy a tanítás?

– Az agyam jobb oldala azt mondatja velem, hogy a színpad. De ha nem lenne a tanítás, akkor nagyon hiányozna. Nagyon szeretek tanítani, abba is minden energiámat beleölöm, és persze nagyon szívesen. De ha választanom kell, hogy most tanítsak, vagy énekeljek, akkor az éneklést választom. Nagyon jó ez a zenekar, nagyon szeretem. Azt gondolom, hogy most éljük a legjobb éveinket. Szeretünk együtt játszani, jól működik. Tényleg nagyon sok helyen játszottunk, sok koncertünk volt nagyobb közönség előtt, és ez az embert viszi előre. Persze, hogy az éneklést választom ilyen esetben. A tanítás a másik szívügyem, nagyon régóta csinálom. Már akkor is csináltam, amikor még nem tudtam szerintem. Szekeres Andrist (a Junkies frontembere – szerk.) is tanítottam kisgyerekkoromban. Mindig ezen röhögünk Andrissal, hogy én állítólag egyszer azt mondtam neki, hogy ha a stúdióban elmegy a hangja, akkor igyon valami kis rövidet. Ezért állítólag megivott egy hétdecis valamit, és nem tudta folytatni. Szegény Székely Pista bácsi, a zeneiskola akkori igazgatója mondta még nekem, amikor magánénekórákra jártam, és nagyon beteg lettem. Az év végi koncerten énekeltem, mint kiemelt tanuló, aminek nagyon örültem, de megfáztam. A szüleimet elküldte a boltba, hogy vegyenek egy konyakot, és egy kupicával lehúztam. Persze nem lett jobb a hangom, de jobban éreztem magamat.

– Most sikeresnek érzed magad?

– Most érzem azt, hogy beérett a munkám, most aratom a gyümölcsét. Most érzem azt, hogy helyén van a hangom, hogy személyiségben saját magammal szemben helyen vagyok, tudom kezelni a színpadi dolgaimat és az életben való hülyeségeimet is. Kicsit későn érő vagyok, de szerintem ez a műfaj az, ami kortalan. Igazából azt érzem, hogy most nagyon jó.

– Elképesztően sok munkát beletettél. Hány évtized?

– Igen, de jó volt ezt így végig járni. Minden dolgomat sikeresnek látom így visszamenőleg. Mert azért voltak olyan zenekarok, amik abszolút kiemelkedőek voltak a szakmai életemben. Például a Budapest Ragtime Bandben is énekeltem, és a mai napig énekelek. Amellett a sok „bácsi” mellett elkezdeni olyan dolgokat, amit még soha nem csináltam. Olyan dalokat is meg kellett tanulnom, ragtime vagy dixi cuccokat, amiket nem is nagyon akartam, de közben meg is szerettem. Az is egy nagyon nagy iskola volt nekem. Az első fellépés előtt tizenvalahány számot kellett megtanulnom úgy, hogy rögtön fellépés volt egy próbával. Megtanított az élet, hogy helyt kell állnom. Időt kell szánni a gyakorolásra, ami fontos, azt csinálni. Amíg fiatal voltam, másfelé is kacsintgattak a gondolataim. Akkor inkább hátradőltem, és megnéztem egy filmet.

– Az újvárosi zenészekkel tartod a kapcsolatot, a díjad a Hiperkarmával is ezt igazolja.

– Egy baráti megkeresés volt. Mondták, hogy tudják, én nem vagyok vokálénekes, de gyerekkori barátságaim vannak ott. Ugye Frenk és a Laca (Varga László – szerk.) együtt játszottak Bérczesi Robival, azóta a Robi is ugyanolyan barát. Ő keresett meg ezzel, és nem lehetett nemet mondani, hiszen egy baráti társaság volt. Nagyon ritkán még most is játszom velük, és nagyon élvezem, hogy vokálozok.

– Nem kellemetlen a frontról hátralépni?

– Nem, mert a felelősség a vokálban az enyém. De a második sorban állni, az nagyon nagy szabadsággal jár. Amikor életemben először vokáloztam, akkor majdnem bemondtam az első szám után, hogy: köszönjük szépen! De rájöttem, hogy ez nem az a helyzet.

– Sok kapcsolatod van a fiatalokkal. Hogy látod, az utánpótlás hogy áll?

– Úgy érzem, hogy jól. Azért is látom most jobban a fiatalokat, mert most minden évben a Bartók Konzervatóriumban a jazz szakon Binder Károllyal és László Attilával vizsgáztatunk együtt. Nagyon tehetséges fiatalok jönnek ki onnan is. Nem kell mindenkinek zenésznek lenni. Aki elmegy mondjuk könyvelőnek és közben négy éven keresztül tanul dobolni, az az együtt zenélés örömét, és minden olyan dolgot, ami lelkileg és agyilag a zenére állította megkap. Mi a suliban nagyon vigyázunk arra, hogy értékes zenét tanítsunk, hogy intelligensen fogjanak hozzá a zenéléshez.

– Kissé felületesnek tűnik ez a generáció. Ők is elegendő munkát tesznek hozzá?

– Sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint mi voltunk. Tudom, hogy a mi szüleink is ezt mondták, de ők valóban. Emlékszem, amikor a ­dzsessz tanszakon írtam a diplomamunkámat, akkor kezdett az internet mocorogni a telefonvonalakon keresztül. Vagy volt, vagy nem. Én amerikai oldalakról próbáltam leszedni dolgokat, ami nagyon sokba került az édesapámnak. Most a világon mindent meg tudsz hallgatni azonnal. Ezért irigylem őket. De ha elmesélem nekik, hogy annak idején én napi több órát gyakoroltam, akkor az átmegy a fülükön. Persze tisztelet a kivételnek. Arra, hogy natúrban leüljenek gyakorolni akár csak egy fél órát, órát, a médiafelületek miatt nehezebben tudják rávenni magukat.

– Lehet ugyanolyan az eredmény?

– Én már most látok olyat, akinek vannak eredményei. Hihetetlen tehetség és már most jól használja. Épp ebben a bodajki iskolánkban az első osztályban végzett ­Gotthárd Miki, aki most az Ocho Macho gitárosa. Azt mondom, hogy most Magyarország nem egyik, hanem legjobb fúziós gitárosa. Ott kezdte nálunk, és most huszonévesen már ott tanít. Nagyon jó példakép.

– Nem fáj egy picit, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta?

– Nem, mert jól érzem magam. Fiatalkoromban sem érdekelt, miért nincs kirakva plakáton a nevem. Nem érdekel. Mint ahogy az sem, ha ketten vannak a koncerten, mert akkor én annak a kettőnek adtam oda mindent. Valószínűleg megszállott vagyok.