Nem. Nem kérdezel hülyeséget

– Azt gondolom, egy óriási labdában vagyunk, amibe ezernyi gombostűvel lukakat szúrtak, ott pislákolnak a kis fények. Csillagoknak nevezzük. Hogyan kaphatnánk onnan az erőt? És miért nem fogy el? Vagy elfogy?! Vagy hülyeséget kérdezek?

– Nem. És nem. Nem fogy el. És nem kérdezel hülyeséget.

Feküdtek hanyatt a réten, a közeli földekről a learatott búzatáblák tarlóillatát küldte feléjük az augusztusi szellő.

A csillaghullásra vártak, a lány minden áron kívánni akart valamit. A fiú felkönyökölt, s oldalra fordulva kereste a sötétben a lány tekintetét.

– Nem tudom elmagyarázni neked, inkább csak érzem. Sosem foglalkoztam az Istennel, sem az istenekkel. A földi dolgokra figyeltem. Amikor kivették a vakbelemet, azt gondoltam, nem fog összeforrni a seb. Mondd, honnan tudja, hogy össze kell forrnia? Honnan tudják a sejtek, hogy mi a dolguk? Amikor ilyeneken lamentáltam, valami vezetett… Elindultam szinte a kozmoszi magasságokból, onnan, ahol most a kis lyukakat látod az égen, s végül megtaláltam azt az erőt, ami irányít, ami segít. Nem az égben, nem is a hátam mögött, inkább magam körül, vagy – ígérd meg, hogy nem nevetsz ki – valahogy itt bennem. Voltak pillanatok, amikor egyedül képtelen lettem volna megtenni dolgokat, de az erővel, azzal sikerült. Ne valami Luke Skywalker-es erőre gondolj. Köze nincs hozzá. Ezernyi példát mondhatnék... Mindegy, megbizonyosodtam róla, hogy működik. Az erőre hagyatkozom, én csupán engedem dolgozni… Sokan Istennek hívják. Teremtőnek. Nekem csak erő.

Minden gondomat rábízom, én csak annyit teszek, hogy a napot megpróbálom úgy megélni, hogy az a gond kisebb legyen. Tudod, olyan ez, mintha az életünket egy szép hímzésnek képzelnéd el. Ott a minta, előrajzolva, ezt nevezhetnénk sorsnak, karmának, elrendeltetésnek. De rajtad múlik, hogy milyen öltésekkel és színekkel valósítod meg. Elmesélek egy sztorit. Másodikos voltam a szakközépben, amikor összeraktam magamnak egy bicajt. Minden darab egyedi volt rajta, spéci cuccok, minőségi alkatrészek. Beleöltem vagy százezer forintot. Vigyáztam rá, a szobámban lakott. Egy nap edzésről jöttem haza kajálni, de rohantam is vissza a suliba, volt tíz percem. Ezalatt a tíz perc alatt ellopták a lépcsőházból, pedig odalakatoltam az emeleti korláthoz. Biztosan van, aki erővágóval a zsebében járkál a lépcsőházakban... Ideges lettem, és úgy éreztem, becsapott a világ, cserbenhagyott az én erőm, és igen, szidtam nagyon, mert tehetetlen voltam. Másnap gyalog mentem suliba. És azon az úton, ahol járni szoktam, baleset történt: egy autóbusz elgázolt egy biciklis csávót a suliból.

A hideg kirázott! Én is lehettem volna. De nekem akkor éppen nem volt bringám. Azt a! Hálálkodtam az Istenemnek, de még nem volt elég erős a hitem, ezért sanda módon azt mondtam: oké, ha van Isten – aki ugye „ellopatta” a bringám, hogy megvédjen egy bajtól –, akkor kerüljön elő a bicikli! Ó, ma már nevetek ezen a földhözragadt alkudozáson, hát hogy jövök én ahhoz, hogy teszteljem a Jóisten mindenhatóságát! De akkor még kicsinyes és hitetlen voltam. Pár nap elteltével egy férfi betolta a lépcsőházunkba, tudod, ott van a horgásziroda, a szomszéd haver épp akkor jött meg edzésről, felismerte, telón átküldte a képet, hívtam a rendőrséget, lefoglalás, bizonyítás, egy héten belül visszakaptam. Kiderült, a tolvaj az első kocsmánál túladott rajta, ez a csóka vette meg, s pechjére a hor­gász­irodában volt dolga. Tudod, mennyi a valószínűsége, hogy ez megtörténhessen? Matekszakkörön kiszámoltuk: egy az egymillióhoz! De megtörtént. Nem egy metropoliszban, hanem ebben a kisvárosban.

Szóval tudom, hogy az én erőm, vagy Istenem jót akar nekem. Amikor látszólag rossz dolog történik, annak is lehet később, más vonatkozásban előnye. Figyelj. Ha beáll elém a sorba egy ember a postán, akkor tudom, be kellett, hogy álljon, mert nekem ennyi késés árán találkoznom kell valakivel, vagy éppenséggel fordítva: el kell kerülnöm valamit. Ha a hentesnél történik ugyanez, akkor biztosra veszem, hogy nem én kapom a mócsingot. Ne nevess, nem fogok helyetted húst venni! Ha a műhelyben leejtek egy szerszámot, s aztán ügyetlenül még egyszer kiesik a kezemből, akkor azzal az eszközzel nekem nincs dolgom, nem erőltetem. Annyit mondok: legyen meg a te akaratod… Ezért nem is kell aggodalmaskodni. Tudom, hogy minden dolog úgy történik, hogy az nekem jó legyen. A saját erőnk, a sorsfordító akaratunk valójában mihaszna. Kicsinyes vágyak, szimpla megoldások.

Ezekben is csak akkor érünk célt, ha az erő is úgy akarja. Persze épp ezért hihetjük sokáig, hogy ez valójában a mi sikerünk. Úgyhogy szerintem nem is a csillaghulláshoz kéne fohászkodnod, hanem a te erődhöz, a te Istenedhez. Én sem tanultam. De tudod, kedves, amikor az embernek nincs többé semmi más lehetősége, csak térdre roskadni, és kegyelemért kiáltani, mert retteg, hogy az anyját elviszi a rák, akkor juthat el oda, hogy föladja a saját akaratát. Az az Isten pillanata. A nagy rendezőé. A dolgok ugyanis nem rajtunk múlnak. Nem mi rendezzük a darabot. Csak játszunk benne. De képzeld, a saját életünknek mi lehetünk a sztárjai.

A fiú elhallgatott, odafordult a lányhoz, és ujjaival belefésült a sűrű barna hajába.

– És tudod, kedves, én megköszönöm neki minden nap, minden reggel és minden este, hogy oltári jó szerepet osztott nekünk.

Vezető képünk illusztráció.