Fabó Ferenc, az Év fotósa pályázat második helyezettje volt a vendég

Fabó Ferenc, aki tavaly az Év fotósa pályázat második helyezettje lett, nem egy nyughatatlan ember, aki azért járja a lakatlan természetet. A legszívesebben mégis ott tölti az idejét, mert szenvedélyesen keresi annak mindig megújuló ajándékait, amit a képeivel meg is mutat nekünk.

– Számomra az a fontos, hogy kint legyek a természetben, mert nekem az maga a csoda, aminek minél több részletét szeretném megörökíteni. Továbbá nagyon sok embernek szeretném megmutatni ezeket a szépségeket, amiket sikerül felfedezni és alkalmanként megörökíteni – válaszolja kérdésünkre Fabó Ferenc.

Vannak egzotikus, fotózni való állatok Magyarországon?

– Azt gondolom, hogy a mi hazánk talán sokkal szebb és izgalmasabb, mint Afrika, pedig itt tényleg nincsenek oroszlánok vagy akár elefántok. A magyar embernek pedig különösen szép. Nálunk csodálatos a fajgazdagság, amibe nem csak az állatokat, hanem a rovarokat is beleértem. Mellette ott vannak a növények és a rendkívül szép tájak.

– Nincs kedvenc állatom, mert mindet szeretem. A körülöttük élő emberek gyakran megszokják, és azok már nem is tűnnek fel a számukra. Egy, azon a vidéken idegen számára viszont csodálatosabb lehet, mint bármely egzotikus vidék a világon.

Bármelyik pillanatban kész a fotózásra?

– Ezt mindig a pillanatnyi lehetőség adja. Van úgy, hogy kevés az idő és csak egy-két órára tudok kiszabadulni. Olyankor természetesen nem érdemes lesben ülni, hanem a könnyebben megörökíthető természeti szépségek felé fordulok. A lesben már sötétben el kell helyezkedni, hogy az állatok ne vegyenek észre. Ellenkező esetben nem fognak odajönni.

Az emberekkel is ilyen mély barátságban van, mint a természettel?

– Igen, ha nem hiszi, járjon utána!

Ezt csak szenvedélyből lehet csinálni

Fabó szerint: „Ezért a munkáért az a fizetség, amikor látjuk, ahogy az emberek ámulnak-bámulnak azon, hogy az őket körülvevő hétköznapi világon kívül mennyi gyönyörűség található. Mi ezt szenvedélyből csináljuk, nem hobbiból. Az én fotós történetem körülbelül tizennyolc éves koromig vezethető vissza. Akkor tetszett meg a fotózásnak ez az ága. Igazából fél gőzzel semmit sem tudok csinálni. Ez előtt a néptánccal is így voltam itt Dunaföldváron, mára pedig úgy érzem, hogy elég komoly szinten űzöm a természetfotózást is.”