A szépség, amely megmenti a világot, mindenütt jelen van

Az egymásra találások örömében ültünk le beszélgetni arról, miként vezetett az útja Érszentkirályról Dunaújvárosba, szalkszentmártoni és budapesti elágazásokkal. A József Attila Könyvtár könyvbemutatóján találkozhattunk Kaizler Gitta festőművésszel. Schlitterné Nyuli Anna: Régi dunapentelei történetek sorozat első két kötetének borítójára az Ősz Dunapentelén című festményei kerültek.

– Mit szólt a felkéréshez?

– Örömmel fogadtam, mert úgy érzem, hogy mindenki hozott magával valamit, és azt azért kapta, hogy szolgáljon vele. Ily módon is, része lehetek Pentele történelmének. Igazi értékeket hordoznak ezek a könyvek, bennük megelevenedik a múlt idők világa. A kéziratok gondozását magára vállaló Pentele Baráti Kör tervezi a folytatást. Amikor Dunaújváros ötvenéves volt, 2001-ben, az evangélikus templomban, valamint a Fabó Éva Sportuszodában megrendezett kiállításom témája Pentele és Dunaújváros volt, mindkettőt dr. András István rektor nyitotta meg. A kiállítási anyagomból tudom ajánlani valamelyik képemet a harmadik kötet borítójára, ugyanakkor a választás jogát rájuk bízom.

– A kötetek díszbemutatóján megfogalmazta pentelei kötődéseit, amelyről így vallott: „Egy kicsit mi is részesei lehetünk a múlt és a jelen történéseinek e tájon. És mennyi titkot rejteget még számunkra, számomra e hely, ahova Isten vezérelt bennünket.” Ezek szerint, néhány titkot már sikerült megfejtenie. Elárulja, hogy mik voltak ezek?

– Az én titkaim nagyon-nagyon egyszerű dolgok. Az ártéri erdő volt a legelső, mégpedig az, ami már nincsen. Több mint egy hónapig kijártunk a férjemmel reggeltől estig festeni. Mindig hajtott a titok: tovább! Hogy vajon mi van még? Mert mindent nem tudsz egyszerre befogadni. „Erdőben sétálni királyi mulatság” – írja Faludy György, amihez nekem még társult egy óriási szabadságérzés. Tudjuk, „hol Istennek lelke, ott a szabadság”. Így készültek sorra a képek. A fákról, amelyek általában állva halnak meg, „akik” megszólalnak, s a barátaim lettek. Volt, amelyik kettétört és a másik megfogta. A törés a fájdalmat jelentette. Le lehet borulni előtte, meghatóan szépek. A fáknak is múlnak az évek és mindig mutatnak valami újat.

– A családja története távoli tájakra vezet vissza, a művészet különböző ágain kibontakozó tehetségekkel megáldva. Az Ady Endréhez fűződő rokoni szálakról már többen hallottunk, de csak most tudtam meg, hogy apai ági nagyapja, Kaizler Károly a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett. Legutóbb, advent idején, Budapesten, a Szent István-bazilikában láthattuk a Betlehemesek című szobrait fából kifaragva. Miként hatottak Gitta festőművészi tehetségének kibontakozására ők személy szerint?

– Egy pillanatra álljunk meg a jelenlegi budapesti kiállításomnál, amelyik Ady Endre halálának századik évfordulójáról szól. Úgy gondoltuk, hogy Adyt megismerni csak úgy lehet, ha megismerjük azt a tájat, azt a földet, ahonnan vétetett, és ahol gyökeret is eresztett. Úgy terveztük, hogy Érmindszentet, mint a szülőfalut, mellette Érszentkirályt, a mi falunkat, és Királydarócot, ahonnan a lelkésznő való, aki a budai Szi­lágyi Dezső téri református templomban teljesít szolgálatot, összekötjük: azok templomait, főtereit ábrázoló képeimmel. Ady Endre öccse a nagynénénket vette feleségül Érszentkirályról, Ady édesanyja már kislánykorában kinézte őt a fiának.

Szentkirályon volt az esküvő a házban, és a nagynéném 1942-ben írt egy könyvet az „Ismeretlen Adyról”, arról az Adyról, akit a szerető család körbevett, és arról, hogy az ő szeretetét hogyan osztotta meg a családdal, az édes­anyjával. Ady megítélése kettős. Egy városi Adyé és a másiké a szülőföldjén. Manapság annyi minden elhangzik Adyról, a róla kialakult képet szeretnénk teljessé tenni. Kaizler Anna nénikémnek sem volt gyermeke, „egy Adyért élt életet élt” – írja Dénes Zsófia, a kötet szerkesztője róla. Mellette volt, mindig segített neki mindenben. Mielőtt rátérnék nagyapámra, el kell mondanom, hogy édesapám is festőművész volt. Nagypapámat már nem ismerhettük meg, mert nagyon fiatalon ment el, 1929-ben. Elvált, két fiú gyermeke Budapesten nevelkedett, egyikük az édesapám. A munkáit sem ismerhettük, de például, a betlehemeseket a Szent István-bazilikában az interneten keresztül találtam meg, és jártunk utána karácsony éjszaka, mert csak akkor teszik ki a karácsonyfa mellé. A második Bécsi döntést követően költöztek a szalkszentmártoni születésű édesanyámmal Érszentkirályra Budapestről átvenni az örökül hagyott birtokot, ahol mi is megszülettünk.

Igen ám, de kitelepítették őket, elvitték a Duna-csatorna építésére, és 1959-ig magyar állampolgárként éltek ott. Érszentkirályon, a szülőfalunkban van egy kriptánk. Amikor nagyapám testvére hősi halottként meghalt a háborúban, 1916-ban épült a kripta, ahová nagyapám két életnagyságú domborművet tett fel, egy síró nővel és egy katonával. Két-három évvel ezelőtt restauráltuk a húgommal. Ezt és néhány képét ismertük tőle. Hatéves voltam, rajzoltam, és édesapám azt mondta, hogy „van tehetség a gyerekben”. E napon telepítettek ki bennünket, úgy, hogy még a bútorainkat is elvették tőlünk. Azt mondtuk, hogy ugyan semmink nem maradt, de a művészetet nem tudták elvenni. Visszatérve a falunkba, a nagybátyám kétszobás legénylakását kaptuk meg, édesapám festett, hogy megéljünk. Egész életemben rajzoltam és festettem – a munkám mellett, belső kényszertől vezérelve, hiszen a festőnek festenie, a virágnak virágoznia kell. Édesanyám révén családegyesítéssel, a harmincas éveimben járva, visszatelepültünk. A taxis-blokád idején érkeztünk a minket befogadó budapesti rokonainkhoz, de a tervezett győri célállomás helyett Dunaújvárosban kötöttünk ki.

– Visszatérve a könyvbemutatókra, a Pentele klubház közönsége előtt már közvetlenebb hangvételben mesélt a „penteleiségéről”, Dunapentelében fellelt értékekről. Felelevenítené az ott elmondottakat?

– Az Ér partjáról érkeztünk, ahol sokat barangoltam és barangolok most is, de cserében megtaláltam a dunai árteret minden szépségével, csodájával együtt. Ma, hogy Pentelén lehet az otthonom, még közelebb kerültem e tájhoz. Rácsodálkozom dombjaira, patakjaira, kisebb-nagyobb hídjaira. A szépség, amely megmenti a világot, mindenütt jelen van. Egy korábbi kiállításomon Szent-Györgyi Albert zsoltárából idéztem: „Ez vezérel, és vezérel ma is. Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a teremtés rám eső zugát, hogy fénnyel, meleggel, akarattal és örömmel töltöm meg világom.” Férjemmel, Kovács Józseffel együtt rendszeres résztvevői vagyunk a város és környéke kulturális eseményeinek. Szeretjük a kultúrát, annak minden ágát, a tenni akarás erősen munkál bennünk, hiszen a jótett saját magunk jutalma. Ahol csak tudunk, a magyarságért, annak összetartásáért teszünk.

– Miként viszonyul az idő múlá­sához?

– Önmagam leküzdése a legnehezebb, az, hogy ne én akarjak mindent megcsinálni, hanem a festészet legyen az első. Addig nem vagyok szabad, amíg nincs rend körülöttem. Hiszi az ember, hogy neki még dolga van. Van egy japán közmondás: „Az idő olyan, mint a futóhomok. Rajta állsz, de nem a mienk.”