Nagy sikert hozott a Földvári Nyári Esték második programja

A Pál utcai fiúk című zenés játék nézői nemcsak a nézőtér székein ültek, hanem pótszékeken, a mellvéden, a várudvar padjain, sőt a várfal romjain is. De élvezték az előadás minden pillanatát.

A most élők valamennyi generációjának van egy meghatározó magyar zenés darabja, musicalélménye. Az István, a király, a Képzelt riport, a Kőműves Kelemen, A padlás után 2016 őszére elkészült a legújabb emblematikus előadás, amelyet Molnár Ferenc házi színháza, a Vígszínház mutatott be, s játszik azóta is fantasztikus nézőszámmal. A Dés László–Geszti Péter– Grecsó Krisztián szerzőtrió bizonyára bízott a sikerben, de talán mégsem tudta elképzelni a hatást. Ütős darab született egy olyan alkotásból, amelyet évtizedek óta ifjúsági regényként, iskolai tananyagként olvasnak nemcsak itthon, de többek között Olaszországban, Lengyelországban, Brazíliában is. Úgy hírlik, hogy pár évvel ezelőtt a japán császárné arról mesélt, hogy gyermekkora meghatározó könyve volt a Pál utcaiakról és a vörösingesekről szóló történet. Itthon már vitákat váltott ki kötelező olvasmányként, hiszen világunkban nem a „lúzer” Nemecsek típusú figurák a hősök. S most itt van ennek az 1906- ban született regénynek a színházi zenés adaptációja, amely 2018-ban is fantasztikusan hat gyerekre-felnőttre egyaránt. A veszprémi Pannon Várszínház társulata másodikként kapta meg az előadás jogát, s egy tehetséges fiatal szereplőgárdával a budapesti előadáshoz hasonló sikert hozott a vidéki helyszíneken, így a dunaföldvári várszínpadon is.

Amikor a deszkapalánkból és régi típusú iskolapadokból álló díszletben a kezdőképben – pár pillanatig kimerevedve – megjelentek a Pál utcai fiúk, próbáltam kitalálni, vajon melyik Boka, Nemecsek vagy Csónakos. Mert a regény elolvasása után több évtized távolából is bennem él a regény festette világ és az alakok jellemzője. Jó érzés volt, hogy néhányukra ráismertem.

Ebben a zenés játékban nem kisgyerekek szerepelnek, mint az 1969-ben bemutatott Fábri Zoltán rendezte, Oscar-díjra is jelölt filmben, hanem fiatal felnőttek, mondjuk gimnazisták. A mellényes, vasalt nadrágos szereplők közül egy fiú azonnal kilóg: ő régimódi kötött kardigánt hord. Hát persze hogy ő Nemecsek.

A Pál utcaiak – ahogy a vörösingesek is mondják – hozzájuk képest nyeszlett ficsúrok, akik – kicsit torz tükröt is tartva – játsszák, utánozzák az igazi felnőttek világát: egylettel, közgyűléssel, látszólag szabályozott rendben, hierarchiában; felszólalnak, jegyzőkönyvet vezetnek, választanak, szavaznak. Igyekeznek közösen dönteni. Megélik a maguk személyes, kicsinyes konfliktusaikat, sumákolnak, időnként tévednek, sőt hibáznak. Még Boka is.

Velük szemben a vörösingesek erőtől duzzadó, egyszerre mozduló figurák, akik közül csak a Pásztorokat és Áts Ferit lehet megjegyezni, a többiek tömeggé válnak. Kezükben a hosszú botok hol fegyverként lendülnek, hol a koreográfia elemeként a vezér hatalmát kifejező sátort jelképeznek, máskor csillagot vagy horogkeresztet. Szóban meg hirdetik: „ami tied, az az enyém is, de ami az enyém, az nem a tiéd.” S azt is: „hogy ha vörösinges lennél, nem félnél a hazádban.” De a vörösingesek vezére, Áts Feri mégsem a hatalom mámorában eltorzult alak. Elismeri Nemecsek hősiességét, elutasítja az áruló Geréb elvtelen viselkedését, a vesztegetést, megbünteti a gyengébbel szemben erőfölényét tisztességtelenül kihasználó Pásztor testvéreket.

Mert igen, ilyen fontos és komoly témákról van szó: öszszetartozásról és küzdelemről, barátságról, hűségről és árulásról, esküszegésről és megbocsátásról, de vétekről, sőt bűnről is. S még valami többről: az emberek összetartásának mikéntjéről, a Grundról, a hazáról, szabadságvágyról és áldozatról, életről és halálról. A legerősebb dal sorai, a „mért félnék, mért élnék, ha nem egy álomért” szavai ugyanazt a hitet sugározzák, mint a több mint három évtizeddel korábban bemutatott Kőműves Kelemen rockballada: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.”

Egy zseniálisan megírt regény remek arányérzékkel átalakított színpadi változata minden tekintetben a tehetség dicsérete. Benne van a Kossuth-díjas Dés László zeneszerző, az eMeRTon-díjas Geszti Péter szövegíró, a József Attila-díjas Grecsó Krisztián szövegkönyvíró tehetsége, a Vándorfi László–Krámer György rendező-koreográfus párosé és a színművészeké, akik éltek a színpadon. Jól mozogtak, kifejezően játszottak és énekeltek. Szépen szóltak a dalok: meghatóan és érzelmesen a szólók és a duettek, rendkívül erőteljesen a közös produkciók.

A több mint két és fél órás előadás egyetlen pillanatában sem vesztettük el az érdeklődésünket, nem vettük le tekintetünket a színtérről. Együtt lélegeztünk, együtt éltünk, majd énekeltünk a darabbal. Éreztük a ritmust, élveztük a humort, a fiatalokra jellemző fikázást. Dideregtünk a júliusi éjszakában, amikor Nemecsek harmadjára is megmerült az akvárium vizében, együttéreztünk Boka fájdalmával, aki valóban megértette a veszteséget, és megkönnyeztük a tragikus sorsú Nemecseket. (Vajon hányadszor?)

Értéket kaptak a nézők, felnőttek és gyermekek egyaránt. Valami fontos eligazodást is az erkölcsi normák sokszor kiüresedni tűnő világában. Azt, hogy a „szégyen benne marad az emberben”, hogy az erő abban lakozik, aki „akkor sem fújja más dalát”. Grecsó Krisztián szerint Molnár regénye a hazaszeretet és a hétköznapiból hőssé váló ember gyönyörű és banális története, azé az álomé, hogy lakik bennünk egy jobb én. És hogy tudunk úgy kötődni valamihez, egy eszméhez, egy talpalatnyi földhöz, hogy azt akkor sem vehetik el tőlünk, ha elvették.

Egy ismerősöm tízéves unokája az előadásról hazafelé menet megkérdezte: „Nagyi, akkor neked megvan ez a könyv? Elolvashatom?” Lehet nagyobb hozadéka és elismerése egy előadásnak?